HÁROM

Idlebreeze, tengerparti városkában, negyven mérföldre a furcsa földrengéstől, egy nyugdíjasok szerény lakásait rejtő háztömbben öregember ült hátrahajtható székében, félig szunyókálva egy óbégató, háromdimenziós tévékészülék előtt.

– Nagyapa – mondta éles hangon egy fiatal nő –, ideje, hogy lefeküdjél.

– Lefeküdni? Miért akarnék lefeküdni? Úgysem tudok aludni. – Megmozdult, feljebb ült, és úgy tett, mintha érdekelné a tévé. – Nézem az előadást.

– Ez nem előadás, hanem a híradó – mondta lenéző hangon egy dagadt fiú. – Mami, átkapcsolhatok egy másik csatornára?

– Hagyd így, Bennie – mondta az öregember. A képernyőn látható panorámás képen csupasz talaj látszott, amelyet egy árok szelt át. Amint figyelte a készüléket, az árok hosszabb lett.

– Hölgyeim és uraim, itt az autópálya-csomópontnál nagyszerűen láthatjuk ezt a furcsa micsodát – mondta csevegve a bemondó. – Véleményünk szerint ez valamilyen reklám-trükk lehet. Nyilván a Kikötői Hatóság akar propagandát csinálni sokat vitatott kikötői beruházásának...

– Mami, átkapcsolhatok?

– Csak rajta, Bennie...

– Hozzá ne nyúlj – mondta az öregember.

A dagadt fiú a nyomógomb felé nyúlt, de egy villanás az öreg szemében leállította a mozdulatot.