NÉGY

A szürkület bíborfátylakat vont az égen, amikor Dalton egy csipkézett sziklafal alján a vontatót egy szélvájta, lila mészkőszárnyék alá vezette, és megállt. Brunt morgott, de azért engedelmeskedett, amikor Dalton megparancsolta neki, hogy szálljon ki.

– Egy kis kapaszkodó vár magára, őrmester. – Dalton a fölöttük magasodó sziklás hegyoldalra pillantott.

– Jobb helyet is kiválaszthatott volna a kiszállásra – mondotta az altiszt. – Tegyük fel, hogy azt mondom, nem megyek!?

Dalton halvány mosollyal arcán ökölbe szorította jobb kezét, és bal tenyeréhez érintve ide-oda forgatta. Brunt köpött egyet.

– Ha nem végeztem volna két évig azt az átkozott íróasztali munkát, most megragadnám magát, Dalton, harminc font ide vagy oda.

– Fogja a puskákat, Brunt.

Csaknem egy óráig tartott, amíg Dalton az öt különleges robbanófegyvert egymástól nagy távolságra felállította a kráter félmérföldes peremén, szilárdan kimerevítve őket s becélozva az alant elterülő, kövekkel teleszórt, természetes aréna közepére. Brunt nevetett.

– Az öreg Zinderneuf-erőd játéka, mi? De honnan vesz hullákat, hogy megtöltse a sáncokat legénységgel?

– Oda álljon, Brunt, hogy szemmel tarthassam magát.

Dalton letelepedett a sziki cserje egy álcázó bokra mögött, és a robbanófegyver csövét kezdte célra állítani. Brunt keserű mosollyal nézte.

– Maga igazán gyűlöli azokat a fickókat, igaz-e, Dalton? Kelepcébe akarta csalni őket a békeszerződéssel, de nem sikerült, és most egyedül akar megfizetni nekik.

– Nem egészen egyedül. Ketten vagyunk itt.

– A pisztolycsöve végéhez szegezve elrabolhatott, Dalton, és kihozhatott ide, de arra nem kényszeríthet, hogy harcoljak.

– Jól van.

Brunt undorral a hangjában szólt:

– Maga eszeveszett őrült! Mindkettőnket megölet!

– Örülök, hogy belátja: nem azért jöttünk ide, hogy egy kedélyes társaskiránduláson vegyünk részt.

– Ha tüzet nyit rájuk, mit gondol, mi fog történni?

– Azt gondolom, hogy vissza fognak lőni.

– Fel tud ellenük hozni valamit? – vágott vissza Brunt.

Dalton a fejét rázta.

– Ez nem jelenti azt, hogy futni hagyjam őket.

– Tudja, Dalton, amikor a haditörvényszék előtt állt, eszembe jutott egy és más. Meglehet, jómagámnak is voltak kételyeim a békeszerződéssel kapcsolatban. De ez... – kezével széles mozdulatot tett, felölelve a fekete sivatagot, a világos láthatárt, az eget – megerősíti mindazt, amit felhoztak maga ellen. Maga paranoiás...

– Viszont el tudom olvasni a Hukk kézírást – tette hozzá Dalton. A feje fölé mutatott. Egy vörös fénypont pislákolt alig láthatóan az ibolyaszínű ég alatt.

– Úgy gondolom, akkor fogja megismerni a Hukk támadást, ha lát egyet – mondotta Dalton. – Most pedig figyeljünk, hadd lássuk, hogy húsvéti tojást vagy pedig robbanó ágyút hoztak-e magukkal.