TECHNIKA

Mint jó hazafihoz illik, én is végignéztem az olimpiai versenyeket a televízióban, szinte az utolsó csöppig. Sőt, még azokat a versenyszámokat is végignéztem, melyekben honfitársaim részt sem vettek. Ez utóbbinak oka nem annyira túlzott sportrajongásom, mint inkább a bámulat, melyet a modern távközlés technikája keltett bennem. Alig találok szavakat, hogy ezt a bámulatot ecseteljem. Hogy én ülök a karosszékben, s nézem azokat, akik tőlem 14 000 kilométernyire rúdugrásban vetélkednek – ez egyszerűen nem ment a fejembe. Jó, jó, tudom, műhold meg relé meg ez meg az, de mégis. Ülök a karosszékemben, s tőlem három méternyire ugrik valaki Mexikóvárosban. Sőt, ha kedvem tartja, lefekszem, s onnan nézem a rúdugrókat. Heverek lágymányosi otthonomban, ők ugrálnak Mexikóban, az orrom előtt. Sőt, én elalszom, s ők még mindig ugrálnak. Mi ez, ha nem csoda. Az Emberi Agy csodája, amivel nem lehet betelni, amitől lúdbőrözik az ember háta, levegő után kapkod, aki jól belegondol. És a Jövő még csak ezután következik!

No de ez mind semmi. Abban a szerencsében volt részem, hogy részt is vehettem a csodában, személyesen. Bizony! Mert az én egykori sportújságíró kollégám, harminc évvel ezelőtt Mexikóba szakadt hazánkfia meghívott egy kis tereferére a rádió kívánságműsorában. És este 10 óra után (amikor más napokon már édesdeden alszom), jött is értem a rádió riportere, beültetett egy egészen mindennapos Volgába, és levitt a műegyetemhez a Duna partjára. (A légköri viszonyok, hiszen tetszenek tudni ...) Na, és abból a Volga kocsiból, amelyből egy szál drót nem sok, de annyi se lógott ki, abból az egészen szokványos Volgából néhány perccel később beszélgettem Mexikóba szakadt hazánkfiával, akit harminc éve nem láttam. És hogyan? Úgy, hogy a fejemre tettek egy fejhallgatót, és a kezembe nyomtak egy mikrofont, amelyből egy szál drót nem sok, de annyi se lógott ki semerre, nem győzöm hangsúlyozni.

Nem, nem, ez lehetetlen! – hebegtem, dermedten a csodától – ez lehetetlen, ez nem fog sikerülni! Hogy én innen a Stoczek utca sarkáról beszélgetni tudjak harminc éve külföldre szakadt hazánkfiával, azt még itt, a Csoda küszöbén sem tudtam elhinni. Hát hol van az Emberi Szellem felső határa, ha ez lehetséges, ha ez sikerül?

És sikerült! Egyszer csak meghallottam az én egykori kollégám hangját a fej hallgatóban, semmi kétség, engem, engem szólított 14 000 kilométerről, s én beleszóltam a mikrofonba, melyből egy szál drót nem sok, de annyi se lógott ki. És beszélgethettünk egymással! Végre! Harminc év után 14000 kilométerről! Nagyjából ezt beszélgettük:

Ő: Szervusz, Laci!

Én: Szervusz, Béla!

Ő: Hogy vagy?

Én: Köszönöm. Megvagyok. Hát te?

Ő: Én is! Hát minden jót!

Én: Neked is!

Tereferénk ezzel véget ért.

14 000 kilométerről!

Hát hol az Emberi Szellem felső határa?