MEGOLDÁS

Amikor a Körtéren felszálltam az 1-es autóbuszra, és szót fogadva a kalauznak előrehúzódtam a kocsi belsejébe, a szaki már régen az igazak álmát aludta az egyik meghitt sarokban. Ősz, bozontos fejét az ablaküveghez döntve, elnyűtt aktatáskáját a hóna alatt szorongatva aludt a szaki, még szuszogott is, szépen, egyenletesen. Körötte pezsgő vita folyt: mi az útitársak kötelessége ebben a speciális esetben? Hagyni kell-e a szakít, hadd aludjék akár a végállomásig, majd a Városligetben úgyis felveri álmából a kalauz hivatalból, vagy éppen ellenkezőleg: az emberség a szaki azonnali felébresztését követeli, hiszen – úgy lehet – máris túlutazott a célján. Kérdésemre, hogy mióta alszik az emberünk, akadt egy megbízhatónak látszó tanú, aki azt állította, hogy amikor ő a Hamzsabégi útnál felszállt, a szaki már javában aludt.

A vita szenvedélyesen, de teljesen eredménytelenül folyt.

Egy jól öltözött hölgy, akinek arcáról lerítt az emberiség szeretete, azon az állásponton volt, hogy a szakit igenis fel kell ébreszteni, mert sokkal kevésbé fog mérgelődni, ha a kelleténél előbb ébred fel, mintha később, márpedig nem valószínű, hogy pontosan ott fog ébredni, ahol le akar szállni.

Egy idős úr a magánügyek védelmére kelt. Nézete tömören fogalmazva az volt, hogy az autóbuszon nem tilos az alvás, s kinek-kinek belügye, hogy mennyi ideig alszik.

– Ne ébresszük fel az öreget – fejtegette valaki –, munka után édes a pihenés, legfeljebb majd visszautazik, és kész.

– És ha munka előtt alszik? – kérdezte egy vidám tekintetű ifjú – és ha miattunk késik el a munkahelyéről? Fontos dolga is lehet valahol, ahová percnyi pontossággal kell megérkeznie, s mi itt lélektelenül tűrjük, hogy elkéssen? Igenis, fel kell rázni!

– Hát rázza fel! – mondta valaki a vidám tekintetű ifjúnak – de ha mond valamit a szaki, az a magáé lesz!

A vidám tekintetű fiatalember erre vállat vont, hátrább húzódott, és zsebéből elővette a sportújságot.

– Nem részeg az öreg? – kérdezte egy idős asszony.

Ez mindannyiunkat felvillanyozott. Csakugyan, részeg is lehet, ebben az esetben pedig méltatlan a társadalom gondoskodására. Csakhogy a szaki egyáltalán nem látszott részegnek. Alkoholnak a szagát senki sem érezte, az alvó ember ruházata rendben volt, ahhoz, hogy a részegsége megállapítható legyen, fel kellett volna-ébreszteni.

– Uraim – mondta ekkor egy sovány, középkorú férfi –, én itt a Kálvin térnél úgyis leszállok. Mielőtt lelépek, felkeltem az öregurat.

– Hohó! – tiltakoztunk többen is – az tetszene! Hozzá ne merjen nyúlni, ha nem vállalja a felelősséget!

Gondoltam, én is leteszem a garast, végtére is nevetséges volna, ha éppen én nem szólnék bele valamibe. Ezért így szónokoltam:

– Emberek! A kérdés, hogy felkeltsük-e vagy sem, bonyolult. Egyet azonban megkísérelhetünk. Vitatkozzunk olyan hangosan, hogy felébredjen.

A szaki két perc múlva felriadt. Kinézett, és látva, hogy a Rákóczi útnál vagyunk, megnyomta a gombot és leszállt.

Útitársaim tisztelettel pislogtak felém. Finom ösztönükkel megérezték, hogy egy lángelmével utaztak együtt.