VÍZIÓ

Valamelyik nap a reggeli lapokat este, elalvás előtt olvastam el, mert reggel, ébredés után nagyon álmos voltam. Mondhatom, alaposan megjártam; egy látszólag közömbös, úgynevezett színes hír annyira felzaklatott, hogy jóformán le sem hunytam a szememet reggelig. Erről van szó:

„A TELEVÍZIÓ ÁLDOZATAI. Dr. Ott amerikai tudós hosszú kísérletezés után azt állapította meg, hogy ha a patkányokat naponta hat órán keresztül – szombaton és vasárnap tíz órán keresztül – a bekapcsolt tévé képernyője előtt hagyják, akkor az állatok tíz nap múlva abnormálisan kezdenek viselkedni, egy hónap múlva letargiába esnek."

Eleinte egyszerűen nem értettem az egészet. Mindenekelőtt már nem értettem azt sem, hogy a hosszadalmas kísérletezésnek mi volt a tulajdonképpeni célja; mennyiben fontos vagy hasznos tudnunk, hogy a patkányokra milyen hatással van a televízió. Meglepett az is, hogy Amerikában az állatvédelem ilyen alacsony fokon áll. Nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mit csinál a patkány, amikor normálisan viselkedik, így aztán el sem tudom képzelni, hogy mit művel, amikor abnormális magatartást tanúsít. Azt sem tudtam eddig, hogy a patkány alaptermészete vidám, s így könnyen észlelhető, ha letargiába esik. Dr. Ott kísérletét teljes egészében szamárságnak tartottam; még az is felötlött bennem, hogy talán nevelő célzatú közleményről van szó: mivel foglalkozik a kapitalista életformában dr. Ott, s vele ellentétben, milyen nemes munkát végez a szocialista dr. Itt. Mindettől azonban még nyugodtan tölthettem volna az éjszakát, ha nem idegesített volna egy balsejtelem, mely azóta, sajnos, valóra vált.

Amióta fent ismertetett tudományos hírt olvastam, nem tudok tévét nézni anélkül, hogy egy szörnyű kényszerképzet erőt ne vegyen rajtam. Röstellem elmondani, de tévénézés közben az a rögeszmém, hogy valójában nem jószántamból nézem a képernyőt; egy hatalmas patkány folytat kísérletet velem, kinek e kísérlet eredményéről beszámolni a „Csatorna és vidéke" című hetilapban feltett szándéka. Ez a tudós állat rejtekhelyéről kitartóan figyel, és jegyzeteket készít; meddig viselkedem normálisan, higgadtan, fegyelmezetten, mikor kezdek rángatózni és vihogni, s mikor süllyedek letargiába (ami – őszintén szólva – az én esetemben sokkal nehezebben konstatálható, mint egy patkány esetében).

Beteges kényszerképzetem már odáig fajult, hogy egyik este, mindössze három és félórás tévénézés után, felugrottam a karosszékemből, ordítozni kezdtem, hogy ilyen kegyetlen kísérletnek nem vagyok hajlandó alávetni magamat. Képzelheti a nyájas olvasó, hogy környezetem mennyire megrémült, amikor ingerülten kikapcsoltam a készüléket. Sajnálatos kényszerképzetemről nem lévén tudomásuk, megdöbbenve néztek rám, s csak ennyit kérdeztek: „Mi van veled? Ez a film sem volt rosszabb, mint a többi."