AZ ÉRVÉNYESÜLÉS TITKA

- Ne menjen be ... - mondta nekem régi ismerősöm, Kende, amikor be akartam lépni a IX. ügyosztály ajtaján -, ne menjen be, mert még nem adnak számot.

– Hanem hát akkor mikor fognak számot adni? - kérdeztem. Tudniillik szerettem volna röviden végezni. (A minisztérium 5000 db halványkék palavessző szállítására hirdetett versenypályázatot, erre óhajtottam ajánlatot benyújtani.)

– Egy altiszt ül bent, s azt mondja, csak akkor kezdi osztani a számokat, ha a tanácsos úr kiüzen, hogy lehet. Én már másfél órája várok.

– Nekem sajnos, annyi időm nincs - feleltem erre, és beléptem a szobába, ahol egy sovány, idősebb altiszt ült, egyszerű faasztalka mellett, várva a tanácsos úr üzenetére. Odaléptem eléje, és bárgyú mosollyal kalapot emeltem.

– Mi tetszik? - kérdezte erre.

– Ja strukta divornium glemma ... - mondtam szerényen.

– Ejn monument - mondta erre ő nagyon udvariasan, és felkelt, hogy segítséget keressen. Odament az ablakhoz, ahol egy fiatal tisztviselőhölgy ült, és így szólt hozzá: - Klucsik kisasszony, tessék jönni egy pillanatra, egy külföldi úr van itt .. .

Klucsik kisasszony gyorsan kipúderezte magát, és odasietett hozzám:

– Vasz villen cu inen? - kérdezte bájosan. (Németül tudott csak.)

- Ja strukta divornium glemma, palaberni pantafio - mondtam tagolva a szavakat, hogy megértse.

- Nem német - mondta Klucsik kisasszony az altisztnek csalódottan.

– Hát akkor miféle fajzat? - kérdezte az altiszt.

– Nem tudom - így a hölgy -, szólok Sztopka úrnak, ő tud angolul és franciául is.

Pillanatok alatt előkerült Sztopka úr. Azt mondta:

– Pliz moszjő, áj szpik franszoá auch .. .

– Ja strukta divornium glemma, palaberni pantafio...

– Nem angol és nem francia - mondta Sztopka úr -, ez valami szláv nyelv. Vagy spanyol. Hívják Gébics Vincét, ő az ostrom alatt megtanult oroszul, talán érti.

Rövidesen előkerült Gébics úr, aki tudott oroszul. Így szólt hozzám:

– Pozsáluszta kapitan ...

Elmondtam a mondókámat neki is. Erre Gébics, aki tudott oroszul, azt mondta a többieknek:

- Valamit akar, de nem tudom, mit. De nem orosz, hanem litván, azért nem értem egészen. - Litvanszki? - fordult hozzám.

- Glemma - feleltem erre.

- Nem litván - mondta Gébics úr.

– A ménkü belecsaphatna - szólt Sztopka úr -, hogy nem tudott megtanulni egy világnyelvet.

Így álltunk tanácstalanul egy-két percig. Én bárgyú mosollyal néztem őket, ők tűnődve engem.

- Ez fehér néger - vélekedett Klucsik kisasszony. - Vagy svájci - így az altiszt.

Ekkor - mintha csak most pillantottam volna meg - hevesen mutogatni kezdtem a számok felé, amelyek ott hevertek az altiszt asztalán.

– Számot akar! - kiáltották valamennyien szinte egyszerre. Klucsik kisasszony kikapta a számot az altiszt kezéből, és átnyújtotta nekem:

– Danke – mondta kedves mosollyal.

– Dort, moszjő ... – mutogatott az ajtó felé Sztopka úr.

Gébics úr oroszul belém karolt, és szívélyesen elkísért a tanácsos úr ajtajáig. Sőt, még ki is nyitotta előttem az ajtót.

De azt már litvánul.