MOZI

Moziba mentem a minap, hogy szórakozzam egy kevéssé. Egy új magyar filmet adtak ebben a moziban, gondoltam, megnézem, hadd lássak végre egy olyan filmet, amelyben a művészek hangja és szájmozgása összevág. Nagyon tudom élvezni az ilyesmit. Nos, olyan kellemes estét szereztem magamnak, aminőben már régen volt részem.

Kezdődött a műsor egy tréfás híradóval, amelyet még Szilveszterre készítettek a riporterek. Valami nagyszerű volt. Azt hiszem, öt magyar filmvígjátékban együttvéve sincs annyi ötlet, mint amennyi ebben a vicces híradóban volt. Nem nevetek egykönnyen, de ezúttal a hasamat fogtam nevettemben. Ez még semmi. Alighogy a magyar híradó véget ért, jött a világhíradó. Amúgy is szeretem a világhíradót, mert általa az ember olcsón és kényelmesen utazik mindenfelé, de ez a világhíradó különösen érdekes volt. Igaz, hárman állították össze külföldi híradókból (nevüket is vetítették az elején), de nemhiába voltak hárman, jól össze volt állítva az egész. Ez a három ember (nevüket is vetítették az elején) pompás munkát végzett, amikor úgy döntött, hogy a tengernyi külföldi híradóból ezt a nyolc képet ragasztja össze, és nem másik nyolcat. Volt a világhíradóban tréfás divatbemutató, persze Párizsban, autóverseny, gátépítés, kutyaparádé, árvíz – minden. Az a három ember (nevüket is vetítették az elején) minden dicséretet megérdemel; össze is nézett a publikum a szünetben, s itt is, ott is kérdezték: „Na, mit szól, hogy volt ez a világhíradó összeragasztva?" Utána szünet jött. De milyen szünet! Elsőben is jött a pereces a pereccel. Vettem egy perecet, ami máskor olyan kőkemény vagy olyan nyúlós szokott lenni. De most nem olyan volt, hohó, de nem ám! Pirospozsgás perec volt, az előírt súlyban és fazonban, s felületéről nem hiányzott a só, mint máskor, hanem jókora szürkés foltokban igenis rajta volt, végestelen-végig, ameddig csak a szem ellátott. És ropogott ez a perec, mit ropogott, reccsent, hersegett, csörrent. És közben játszták a reklámfilmeket – hát hogy azok mily ötletesek voltak! Szavamra mondom, nincs még egy náció a földön, amelyik ilyen bájos reklámfilmeket tudna készíteni! Ahogy az a kedves kis pofa, szájában a cigarettával csak megy, megy, mendegél büszkén, az ég felé emelt orral – hát remek. Meg az OTP filmje is, amikor a százasokból összeáll a házikó, meg amikor a Kabos vízbe dobja a fényképezőgépét – egyik jobb volt, mint a másik. A büfében hideg kristályvizet kaptam tiszta pohárban, a kristályvízben megfelelő mennyiségű buborék gyöngyözött, tán mondanom sem kell. Mire ismét a helyemre ültem, éppen vége lett a szünetnek, és megkezdődött a nagyfilm, amelyet már két hete hirdettek síppal, dobbal, nádi hegedűvel, egy új magyar vígjáték, amelyről olvastam, hogy nemcsak művészi, de kacagtató is.

Ez az egy, ez az egyetlenegy műsorszám nagyon gyenge volt, de utána a ruhatárban már megint jól ment minden, s percek alatt hozzájutván a kabátomhoz, fürge léptekkel hazasiethettem.