AZ ELLENTÉTEK OKÁRÓL

– Mondja, mért haragszik maga rám?

– Hagyjuk ezt. Jobb, ha nem beszélünk róla.

– No de mégis. Bántottam én magát valaha is?

– Hagyjuk. Ne firtassuk. Minek feszegessük?

– No de mégis. Azt híreszteli rólam, hogy a múltkor fel akartam gyújtani a Citadellát, s csak azért nem sikerült, mert esett az eső. Mért költi rossz híremet?

– Nos, rendben van. Ha ennyire követeli, hogy feleljek, megmondom ... Én magát a kilencszázötvenhatos magatartása miatt gyűlölöm.

– Engem? Mire céloz?

– Hagyjuk.

– No de mégis.

– Maga ötvenhat októberének utolsó napjaiban véletlenül találkozott velem, ugyebár?

– Ez igaz.

– Beszélgettünk, ugyebár?

– Emlékszem. No de ... Mit mondtam?

– E beszélgetés során néhány nagyon helytelen politikai megjegyzés is elhangzott. Emlékszik?

– Igen. No de .. .

– Várjon. Azt akarja mondani, hogy ezeket a megjegyzéseket én tettem, és nem maga. Ugye?

– Persze hogy azt. Én csak hallgattam, és csodálkoztam, hogy maga milyen ostobán és szégyenletesen beszél.

– És még kérdi, hogy mért utálom magát?

– Nem értem. Hát ezért?

– Világos. Mért kellett magának szembejönni velem a Népköztársaság útján? Mért nem sétált ugyanakkor Óbudán?

– Node...

– Várjon. Nem elég, hogy szembejött velem, még meg is állított, és megkérdezte, hogy vagyok.

– Mire maga azt mondta, hogy .. .

– Psszt! Meg ne merje ismételni a jelenlétemben, amit én akkor mondtam!

– Node...

– Várjon. Maga odafigyelt, maga meghallgatta, hogy én mit mondok. Provokált!

– Én? Hiszen én csak hallgattam!

– Nem elég nagy disznóság volt az magától? Magának olyan füle van, amivel hallani lehet. Ezt én akkor még nem tudtam.

– No de...

– Várjon. És maga emlékszik rá, hogy én akkor mit mondtam. Mert magának olyan a feje, hogy azzal emlékezni tud. Hát csuda, ha utálom magát? Hiszen ha csak meglátom, eszembe jut, hogy én miket mondtam magának akkor. Hát lehet ezt egy becsületes emberrel csinálni? És maga úgy jön-megy, mintha semmit sem vétett volna ellenem. Pedig ha csak a szikrája lett volna magában a becsületnek, már másnap felkötötte volna magát! Az olyan embernek, mint maga, aki puszta létével felzaklatja embertársait, nincs helye a mi szocialista társadalmunkban. Érti most már?

– Értem. És igazán sajnálom ... Felejtsük el a dolgot, rendben van?

– Könnyű azt mondani! Én nem felejtek olyan könnyen!

– Spongyát rá. Hogy van egyébként?

– Micsoda? Ezek után még meri kérdezni, hogy hogyan vagyok? Még egyszer nem ugrat be, maga csirkefogó! És alászolgája!