CSUPASZÍV

 napokban volt szerencsém megismerkedni egy igazán finom lelkű úrral. A finom lelkű úr mellettem ült a hetes autóbuszon, és újságot olvasott mindaddig, amíg az autóbusz csikorgó fékkel hirtelen meg nem állt. A megállás oka egy lovas kocsi volt, amely a Rákóczi út szűk torkolatában (a Baross térnél) éppen az autóbusz előtt horgonyozott le, hogy megfelelő alkalommal majd tovább baktasson át a téren. Kalauzunk a váratlan időveszteség miatt mérges lett. Kinézett az ablakon, s meglátván a lovat, így szólt: „Ennek a ronda dögnek is éppen itt kellett megállnia!"

A ló a sértésről mit sem sejtve egykedvűen álldogált. A finom lelkű úr azonban (akiről ekkor még nem tudtam, hogy milyen finom lelkű) leeresztette az újságot, és rászólt a kalauzra: „Mért szidja azt a szegény állatot?

Jó szerencsénkre a kalauz az egykedvű kalauzok közül való volt. (Ez a legjobb. Jobb, mint az erélyes, sokkal jobb, mint a goromba, s még a humoros kalauznál is többre becsülöm.) A finom lelkű úrnak tehát nem felelt semmit, hanem továbbállt vonaljegyeit kínálva. A finom lelkű úr ilyenformán partner nélkül maradt, s ezért hozzám, a szomszédjához fordult: „Hát nem oktalan durvaság azt az ártatlan állatot csepülni? Mit tehet róla az a szegény paci? A ló mégse gép, amit pedállal meg lehet állítani vagy kerékkel kormányozni lehet!"

Családomban hagyomány, hogy autóbuszon, villamoson vitába bele nem szólunk, nyilvános eszmecserében részt nem veszünk, csak közlekedünk, némán, szótlanul. Ezúttal sem feleltem, csak éppen közönyösen bólintottam két rövidet. Az óhajtottam kifejezni vele: jó, jó, de hagyjon békén, tisztelt uram.

A finom lelkű úr azonban bólintásomat pozitívan értékelte, s miközben autóbuszunk már vígan robogott tova, egyre felindultabban védelmezte a Baross téri lovat. Háborgása során a lólélek minden finom rezzenésével megismertetett, olyannyira, hogy én, az őszinte állatbarát már lassan-lassan kezdtem megutálni a szegény pacit. S ha a kalauz arra haladt el, szomszédom újra és újra tűzbe jött, s jó hangosan (hátha mégis sikerül neki botrányt provokálnia) ilyeneket mondott: „Faragatlan, nyers fickó!" Vagy: „Semmi érzés sincs ezekben a durva fráterekben!"

Ezek után hozzálátott, hogy közelebbről megismertessen a ló élettanával, s elmagyarázta, milyen kevés tápértékkel kell húznia terhét egy igavonó lónak. Éppen a zab kalóriaértékét feszegette, amikor tetszetősnek tűnő ötletem támadt. Szakítva családi hagyományainkkal, megszólaltam: „Uraságod minden ok nélkül izgatja magát. A kalauz nem a lóra mondta, hogy ronda dög, hanem a kocsisra."

Nem csalódtam. Ibolyakék szemében a szelíd megnyugvás fénylett fel. „Gondolja?" – kérdezte csendesen, s igenlő bólogatásomra ismét az újságjába merült. Nagy-nagy békesség lengte körül.

A megsértett világrend helyreállt.