CSAK ŐSZINTÉN!

– Mert tudja, uram, ami nekem a szívemen, az a számon. Én már csak ilyen ember vagyok.

– Értem. Szeretem az ilyen embert.

– Azt meghiszem. Mert sok ám a köntörfalazó, a hímező-hámozó, aki csak kerülgeti a kását, de bele nem harapna az istennek sem.

– Ronda az olyan.

– Az. Én azonban nem rejtem véka alá, amit gondolok. Ami a begyemben, az a nyelvemen – ahogy mifelénk mondják.

– Merrefelé ahogy mondják?

– A Tompa utcában. Mert az emberek sokfélék. A legtöbbje alamuszi meg képmutató. A jó magyar ember szókimondó. Én is úgy vagyok vele, hogy azt tartom: szóbul ért az ember.

– Csakis.

– Ugye.

– Tehát?

– Mert nekem, uram, egyenesen megfekszi a gyomromat az igazság, ha lenyelem. Kimondom én a szót, uram, aztán kész. Biz énbennem az öregapám sem némítja el az igazságot.

– Jól teszi.

– Ugye.

– Tehát?

– Azért nem is vittem semmire. Kiadom én a magáét kinek-kinek. Ki én.

– Nagyon helyes.

– Ugye.

– Tehát?

– Tiszta szívű embernek nem lehet titkolnivalója. Ha én egyszer azt gondolom, hogy ez meg az úgy van, akkor nem mondom, hogy így van. Én, kérem, kimondom, amit gondolok, ha felnégyelnek is érte.

– Becsülöm érte.

– Ugye.

– Tehát?

– Csak azért mondom ezt, hogy az én szavaim mögött senki se keressen valami hátsó értelmet vagy szimbolikát. Amikor hallom, hogy egyesek milyen képletesen beszélnek, azt mondom: pfuj. Mert ugye: vagy akar az ember mondani valamit, és akkor mondja ki nyíltan, vagy pedig nem akar, akkor pedig hallgasson. De ha aztán én valamit mondok, arra mérget vehet, uram, hogy az őszinte beszéd. Ami a szívemen, az a számon.

– Értem. Tehát?

– Miért kérdi folyton ezt a tehátot?

– Mert kíváncsi vagyok, hogy mit akar mondani.

– Én? Semmit.

– De hát azt mondta, ami a szívén, az a száján!

– Így is van. De most nincs a szívemen semmi.