MACKÓK

Nyílt titok, hogy a pesti Állatkert igen súlyos gondokkal küzd: nem tudja, hogy mit kezdjen a kismedvékkel. E szomorú helyzetet a nagymedvék szenvedélyes családi élete hozta magával, s a főigazgató egyelőre tanácstalan. Mint a Magyar Nemzet-ben megjelent nyílt levelében írja, bizonyos létszámú medvebocsra az állatóvodának feltétlenül szüksége van, a létszám feletti bocsokat azonban hiába kínálja külföldi állatkertnek vagy belföldi intézménynek, a válasz mindig rideg elutasítás: köszönjük szépen, kismedvékre nincs szükségünk. Ám miként asszony lesz a lányból, a bimbóból rózsa, azonképpen lesz fejlett nagymedve a bocsból, s a fejlett medvék ismét csak bocsokat eredményeznek; ezt az önmagában véve természetes folyamatot tehát valamiképpen mégiscsak meg kell állítani, ha elejét akarjuk venni annak, hogy fővárosunkat a medvék ellepjék.

Egy újságolvasó, kit az ég erős gyakorlati érzékkel áldott meg, kedvenc lapjának hasábjain megpendítette azt a gondolatot, hogy a mackókból ízletes kocsonyát lehetne előállítani. A gyengéd lelkületű nagyközönség felhördült, és a szívéhez kapott: hogyan szabad ilyesmit még csak elképzelni is! (Ha értesüléseim hitelesek, ezt az ötletet maguk a medvék is elvetették.) „Igaz – írja nyílt levelében az Állatkert főigazgatója –, hogy a lipcsei állatkert vendéglőjében medvéből készült ételek is kaphatók, de örömömre szolgált, hogy nem akadt magyar szakács, aki hajlandó lett volna mackóételt készíteni." Ezek szerint ilyen szakács mégiscsak kerestetett, de ez most nem lényeges. A lényeges: mi legyen hát a mackókkal? Mi legyen a mackókkal, akikből kocsonya nem lehet, de akikből nagymedve sem lehet? Hová tegyük őket, mit csináljunk velük? Próbáltam logikusan gondolkozni, ilyenkor ez a legjobb. Ha a bocsot eladni vagy elajándékozni nem lehet, megölni nem szabad, de nagymedve sem lehet belőle, akkor csak egy lehetőség van: olyan helyzetbe kell hozni őt, hogy önkezével vessen véget életének. Utaztassuk őt pesti autóbuszon, havazás után. Esetleg olvassuk fel neki Tennessee Williams legpesszimistább drámáját. De nem, nem! Túlságosan brutális módszerek ezek. Viszont akkor mi legyen a kismedvékkel?

Ezen a kérdésen tépelődve jártam már vagy három napja a bakonyi nagyerdőt, amikor találkoztam Őz Luluval. Személyesen most láttam őt először, egy távoli rokonát éppen nemrégiben üdvözöltem valamelyik jó hírű pesti éttermünkben, ahol makarónival és áfonyával éppen egy tányéron tartózkodott, átmenetileg.

– Jó, hogy jön – mondta, és hóna alól előhúzta a Magyar Nemzet fentebb említett számát. – Olvasta a főigazgató nyilatkozatát a medvebocsokról?

– Igen – feleltem –, és teljes mértékben egyetértek vele. És kegyed?

– Hagyjuk. Azt mondanák, hogy elfogult vagyok. Tudniillik nem értem, hogy ha maguk megeszik a kedves barikát meg az édes nyuszikát meg a szarvast meg a vaddisznót meg a fácánt, rólam nem is beszélve, akkor miért éppen a medvével kivételeznek? S ha már maguk kivételt tesznek a medvével, hogyan tehet kivételt a főigazgató, akinek hivatalból kell szeretni minden állatot?

– Nézze, Lulukám, írja meg a véleményét valamelyik lapban.

– Ha bolond lennék. Egészen más terveim vannak.

– Éspedig?

– Magának jó összeköttetései vannak. Hozzon be engem medvének a pesti Állatkertbe.

– Ne tréfáljon. Másnapra kiderülne, hogy maga nem medve.

– Hát aztán! Először is: ha már egyszer felvettek, kiderülhet rólam bármi, kitenni úgysem tudnak. Másodszor: minden őz medvének számít, ha protekciója van.