AZ ÍRÁS HATALMÁRÓL

– Tudja, drága Magduska, én sokat, nagyon sokat gondolkoztam azóta, hogy utoljára beszélgettünk egymással...

– Örülök, hogy szavának állt, Tibor. Csalódtam volna magában, ha most azt kellett volna hallanom, hogy azóta egyáltalán nem gondolkozott. És döntött?

– Én rájöttem valamire, drága Magduska. Én valami nagyon nagy dologra jöttem rá, képzelje csak.

– Türelmetlenné tesz, Tibor. Mondja el gyorsan, mire jött rá?

– Nem kis dolog.

– Igen, igen, de micsoda?

– Rájöttem arra, hogy mi a társadalom rákfenéje.

– Ó, hát maga a társadalom rákfenéjén gondolkozott, Tibor?

– Azon bizony, Magduska.

– De hiszen azt ígérte, hogy a kettőnk jövőjén, hogy ... de hiszen tudja .. .

– Persze hogy tudom. De a dolgok összefüggenek, Magduska, mint látni fogja.

– A mi ügyünk összefügg a társadalom rákfenéjével?

– Úgy bizony. Mert mi a társadalom rákfenéje?

– Nem tudom, Tibor. Maga jött rá.

– A társadalom rákfenéje a bizalmatlanság, Magduska. Az, hogy az ember embertársa iránt bizalmatlan. Ez a baj. Akár van oka rá, akár nincs, az ember gyanakvó. Ez mérgezi meg a légkört.

– Csakugyan?

– Úgy bizony. Már a csecsemőnek sem hinnék el, hogy a világra jött, ha születési bizonyítványt nem tudna felmutatni. Ember az embertől mindenről írást kér. Bizonyítványt, elismervényt, igazolást, számlát, tanúsítványt. Nem kétségbeejtő ez?

– Csakugyan kétségbeejtő, Tibor.

– Ha én itt ki fogom fizetni a két duplánkat, a kisasszony le fog tenni az asztalra egy szép számolócédulát. Miért? Mert azzal tudom bizonyítani, hogy fizettem. És a másolata nála marad, mert azzal meg ő bizonyítja, hogy a pénzt átvette. Nem borzasztó?

– Ez nagyon mély meglátás, Tibor!

– Vagy teszem azt, felszállok a villamosra, és váltok egy vonaljegyet. Kapok egy kis darab papirost. Miért van szükségem rá? Mert az ellenőr anélkül nem hiszi el, hogy fizettem. De az a kis papiros meg van számozva. Azzal a kalauz köteles elszámolni. Miért? No, miért?

– Mert különben neki nem hiszik el, hogy annyi pénzt szedett össze, amennyit összeszedett. Ugye?

– Bizony. Hát nem borzasztó dolog ez, Magduska? Hát lehet az emberiség boldog az ilyen gyanakvó, rosszhiszemű légkörben? Hiszen még azt sem hiszik el nekem, hogy újra oltottak, ha nincs róla bizonyítványom! Pedig miért hazudnék, nem igaz? Ha azt akarjuk, hogy az emberiség boldog legyen, harcolnunk kell a bizalmatlanság ellen. Meg kell teremtenünk a jóhiszeműség légkörét. Sutba kell vetnünk a bürokratikus módszereket!

– Úgy értsem, hogy nem akar eljönni az anyakönyvvezetőhöz, Tibor?

– Úgy, Magduska. Harcolnunk kell a bürokrácia ellen. Nem lehetünk kicsinyesek! A boldogság nem azon múlik, hogy iktatták-e vagy sem!

– Értem, Tibor. Tudja, mit mondok? Azt, hogy maga egy víziló, higgye el. De ha nem bízik bennem, adhatom írásban is.