A GERINCES EMBER

– Döntöttem. Meg fogom mondani Csorvás Lajosnak, hogy korrupt fráter. Ez kötelességem. Hét és fél éve dolgozom a keze alatt, s hét éve tudom, hogy korrupt. Hat éve tudom, hogy panamista. Öt éve tudom, hogy a néphatalom ellensége. Holnap eléje állok, s azt fogom mondani: Mélyen tisztelt Csorvás kartárs, a lelkiismeretemnek tartozom azzal, hogy a szemébe mondjam: ön egy korrupt fráter. Meg tud-e vajon szólalni? S ha igen, mit fog mondani?

– De miért éppen én? Mi vagyok én? Az emberiség élő lelkiismerete? Vagy Isten ostora? A vállalatnál mindenki ismeri Csorvást. Senkinek sincs jobb véleménye róla, mint nekem. Sőt. Bauer szerint közönséges gonosztevő. Igaz, hogy ő nyolc éve dolgozik a keze alatt, jobban ismeri. De akkor miért nem szól Bauer?

– Hogy miért? Mert nem mindenki egyformán bátor. Vannak bátor emberek és vannak kevésbé bátrak. Ahhoz, hogy az Igazságot kimondja valaki, elég egyetlen bátor ember is. Hogy mi a neve, mindegy. A fontos, a társadalom szempontjából lényeges csak az, hogy az ítélet elhangozzék. Az ítéletet ki kell mondani. Hogy ki az, aki kimondja, teljesen mindegy.

– Persze, nem egészen mindegy. Mert ha Bauer mondja ki az ítéletet, őt rúgják ki, nem engem. Ez kétségtelen. De ez az éremnek csak az egyik oldala. Mert ha az ítéletet Bauer mondja ki, nem én leszek a hős, hanem ő. Kirúgva lenni nem jó dolog. De hősnek lenni annál jobb. Egyszer az életben mindenkinek illik hősnek lennie. Mi van hátra még nekem? Tizenöt év? Húsz? Jövőre úgyis nyugdíjba megyek.

– Jövőre nyugdíjba megyek. Ha arra gondolok, hogy ez a nyavalyás Csorvás fog búcsúztatni nagyképűen, álszent mosollyal az arcán, s a kezemet fogja szorongatni azzal a kezével, amelyhez annyi tisztátalan ügy tapad, végigfut a hátamon a hideg. Milyen boldog lesz, hogy megszabadult attól az embertől, attól az egyetlentől, aki a szemébe vághatta volna az Igazságot. Mert Bauertől ugyan nem kell tartania. Cccc! Bauer!

– Bauernak van igaza. Sajnos, jó néhány korrupt fráter szennyezi a társadalom tiszta vizét. Mire megyünk azzal, ha közülük egynek a szemébe vágjuk az Igazságot? Semmire. Egy csepp a tengerben. S miért éppen Csorvás legyen az az egy? De mondjuk, hogy jó. Csorvás legyen, valakinek lennie kell. De miért éppen én vágjam a szemébe?

– Ha gondolkozom még egy kicsit, nem azért teszem, mert félek. Nem vagyok gyáva. Ha gyáva volnék, ha csakugyan gyáva volnék, eszembe se jutott volna, hogy szemébe vágom az Igazságot Csorvásnak. Mint ahogy – esküszöm – Bauerban ez az elhatározás fel sem merülhetett volna. De a formán még gondolkoznom kell. „Mélyen tisztelt Csorvás kartárs, ön egy korrupt fráter" – az már bizonyos, hogy ezt fogom mondani.

A kérdés csak az, hogy utána mit csinálok?Megvárom-e amíg felel valamit, vagy – ami talán mégis helyesebb – szó nélkül sarkon fordulok, és kimegyek a szobából. Emelt fővel, egyenes derékkal.

– De mit csinálok, ha beperel? Mert amilyen becstelen alak, erre is képes. Az Igazságot nem könnyű perrendszerűen bizonyítani. Ügyvédet fogadhatok. Nem olcsó mulatság. S mialatt én a bíróságon rostokolok, Bauer, ez a gerinctelen, hitvány fráter, a strandra megy azzal a magas, vörös nővel, akivel a múltkor is láttam. És este tizenegykor, amikor a nő elment tőle, felhív telefonon, és megkérdezi, hogy megnyertem-e a peremet Csorvás ellen?

– Vannak helyzetek az életben, amikor nem hallgathat az ember. Mitől javuljon meg a világ, ha senki sem lát hozzá, hogy megjavítsa? Mitől térjen észhez az esztelen, mitől legyen becsületes a becstelen, gerinces a gerinctelen, ha senki sem szól, ha senki sem meri kimondani az ítéletet, akár önérdekének ártalmára is?

– Most azonnal! Nem várni, nem gondolkozni! Igen. Odaállok, és a szemébe vágom: Bauer, maga egy hitvány opportunista!