DIVATREVÜ

Az az érzésem, hogy sürgősen szaporítani kellene a divatrevük számát. Ha Párizs karmaiból csakugyan ki akarjuk csavarni a női divat világhegemóniáját, ha csakugyan be akarjuk bizonyítani, hogy – hál' istennek – legfőbb gondunk a divatkultusz ápolása, s leghőbb vágyunk, hogy minden dolgozó nőnek koktélruha főjön a fazekában, ennyi divatrevüvel nem érhetjük be. Nem mintha nem rendeznénk sok divatrevüt. Sokat rendezünk. De nem eleget. Igaz: divatrevü látható már a mozik egy részében is. Divatrevüvel kezdi műsorát az egyik, s ha legközelebb szándékosan elkésel a másikból, mert már megcsodáltad volt az egérszürke kisestélyit buggyantott derékkal és újszerű gallérmegoldással, hát kiderül, hogy amabban a moziban meg a szünetet tölti ki a divatrevü. Láthatsz még divatrevüt reklámfilmen is, olykor a híradóban is persze, nemkülönben a televízióban, divatrevüt hirdetnek az Erkel Színházban is, dizőzökkel és tánczenekarral dúsítva, van divatrevü a belvárosi divatszalonban, szállodahallban, sőt, olykor egy-egy ipari üzemben is. Ám még mindig nem rendeztünk divatrevüt a Tudományos Akadémián, sem a nagyvásárcsarnokban, sem a Nemzeti Múzeum őslénytárában. Súlyos mulasztás. Így még hetekbe is belekerülhet, amíg lefőzzük Párizst.

Sokat szomorkodom emiatt, s valamelyik este is azon rágódtam: ha már felismertük, hogy népi demokráciánk fejlődésében most a női divat a soron következő probléma, akkor mi lehet az a fékezőerő, amely e szép elgondolásnak útjában áll? Ki a felelős például azért, hogy a szemészeti klinikán még mindig nem volt divatbemutató? Megmondom nyíltan. Valaki, aki úgy véli, hogy bár a nők csinos, ízléses és modern öltözködése egyáltalán nem elhanyagolandó kérdés, mégsem igényelhet több energiát, figyelmet és költséget, mint amennyi a női divat ügyét a szocializmus építésében, a mi társadalmunk fejlődésében megilleti, s ha ezt a józan mértéket hajszálnyira eltalálni nem lehet, inkább maradjunk alatta egy ujjnyival, mintsem hogy túllicitáljuk egy tenyérnyivel.

E sorokat egyébként kétsoros poshadtszürke gyapjúzakómban rovom, fekete gombokkal, rátűzött zsebekkel, hátam egyenesen esik lefelé. Hozzá a mellemen fehér inget s a homlokomon lila ereket viselek, előbbi a FEDOSZ-tól, utóbbi a bosszankodástól van. Most azonban mihamarabb átöltözöm fáradtbarna köntösömbe, derékban svájfolva, új vonalú gallérmegoldással, s ez ünnepélyes öltözék magyarázata az, hogy Passuth László kitűnő, új regényét fogom olvasni, amelynek II. kötetében – a birtokomban levő példányban – nyolc oldal szöveg hiányzik. Holnap este viszont könnyű őszi frakkot, valamint szürke lakkcipőt öltök, mert egy jó kis étterembe megyek vacsorázni, de viszek magammal egy gazdagon hímzett fekete kendőt is, hogy legyen mivel bekötnöm a szememet, ha abba a bizonyos helyiségbe megyek, ahol nem játszik a népi zenekar, s ahol a civilizációnak kevés, de egyéb dolgoknak annál több nyoma van. Holnapután pedig mohazöld felöltőt veszek magamra aranyozott vitézkötéssel és érdekes vállmegoldással, mert be fogom járni a várost, hogy öt méter villanydrótot és két tucat képszöget szerezzek valahol. Mindebből pedig látható, hogy én a divatos öltözéket nem tartom a nők kizárólagos privilégiumának, s így a divatrevüket a férfiak részére is kiterjesztendőknek vélem. Ha Párizst már lepipáltuk, pipáljuk le Londont is, onnan az már csak egy macskaugrás.

Égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás, öltözz te is, pajtás!