A VASEMBER

Nagyon hideg nap volt, mínusz hetvenkét fokot mértek városszerte, amikor találkoztam Riskó Gyulával, aki Magyarország hosszútávfutó bajnoka volt 1906-ban. Dühöngő hóviharban került elém a Tüdő utcában, lefagyott fülekkel siettem éppen haza. De elém állt, és megállított. Hajadonfőtt volt, könnyű kabátja nyitva, kihajtott apacsingben. Bozontos szemöldökéről - a hatvanadik éve felé járt - jégcsapok lógtak.

– Hogy van, hogy van? - kérdezte.

Csukott szájjal hebegtem valamit az észvesztő hidegtől, néhány kurta szóval felszólítva, hogy keressen fel meleg otthonomban, vagy várjunk meg egy szebb napot, ha diskurálni óhajt. Harsányan felkacagott:

- Maga puhány! Nem szégyelli magát? Ide nézzen!

Kitárta felöltőjét, s mutatta, hogy alatta nincs is kiskabát.

– Ötvennyolc éves vagyok, és ingujjban járok februárban! - kiáltotta. - De ez semmi!

És elmondta, hogy minden áldott reggel fél ötkor felkel, és beleül egy kád jeges vízbe. Fél hatig ül ott, akkor kimászik, és úgy ahogy van, meztelenül bevisz az udvarról egy vödör havat. Ebbe beledugja a fejét egy negyedórára. Azután tetőtől talpig lemosakszik, majd két darab ötvenkilós súlyzóval tornázik egy óra hosszat. Akkor egy nagy drótkefével ledörzsöli magát, végül felöltözik és reggelihez ül.

Abban a hiszemben, hogy ezek után továbbmehetek, köszönni akartam, de közbevágott. Mialatt fülem, orrom és lábam elhalt, így beszélt:

- Maguk, puhányok folyton nyavalyásak, mert nem tudnak táplálkozni. Reggelim egy pohár hideg víz és egy-két bádogszeletke. Ezzel elvagyok délig. Délben iszom egy fél liter joghurtsavót, higgye el, ennek köszönhetem, hogy olyan régen születtem. Mindenféle tésztaneműt távol tartok magamtól, ellenben elalvás előtt három-négy kanálka homokkal oltom éhemet. Így azután lehet aludni! Gyomorgörcs, nátha - én ezeket nem ismerem!

- A fülem, a fülein ... - dadogtam kétségbeesetten. - Persze! - kiáltotta. - Mert puhány!

Azzal levette fejemről a kalapomat, letépte fülvédőmet, és a hóba taposta.

– Szokja meg így! De ninicsak! Egészen lila a füle! Letörte a bal fülemet, és az orrom elé tartotta:

– Ez egy fül? Maga nyimnyám! - és undorral eldobva, továbbsietett.