A HÁZASÉLET TITKÁRÓL

– Hát szóval ezért nem boldog az én házaséletem. Pedig szép otthonunk van és tisztes jövedelmünk.

– Ne csodálja. A kölcsönös bizalmat semmi sem pótolhatja.

– De hát aki szeret, az mindig féltékeny! Nem gondolja?

– Így van. De akit viszontszeretnek, az mindig nyugodt.

– No de amikor nyugtalan vagyok, akkor éppen azért vagyok az, mert az a gyanúm, hogy nem vagyok viszontszeretve. Hol van a kiút ebből a bűvös körből?

– Megmondtam: hinni kell az asszonykában. Akkor ő is bízik bennünk. Tizenhét éve ez az alapja az én boldog házasságomnak.

– Irigylem érte. De mondja csak ... Ha maga hazamegy délután, és nincs otthon az asszony, ellenben csak késő este tér haza – maga meg sem kérdi, hogy hol s merre járt?

– Persze hogy nem. Már maga a kérdés is bizalmatlanságról tanúskodna, márpedig én bízom benne. Nem járhatott a tilosban, ha egyszer szeret engem – nem igaz? Vagy elmeséli magától, hogy hol járt, vagy nem. Rábízom a dolgot.

– Szóval azt tanácsolja, hogy én se kérdezzem?

– Azt. A leghatározottabban. Hiszen ha megcsalta volna magát, hazudni se átallana. Arra kell gondolnia, hogy maga viszont van szeretve – és kész. Ennyi az egész. A faggatással csak megalázza a szerelmüket.

– Magának biztosan derék, otthonülő asszonykája van.

– Nem mondhatnám. Megesett már, hogy hajnali kettőkor jött haza, mégpedig pityókosan.

– És nem kérdezte meg, hogy hol járt?

– Persze hogy nem. Gondoltam, majd a reggelinél elmeséli, ha akarja.

– És elmesélte?

– Nem mesélte el. Gondoltam, nyilván érdektelen, azért nem meséli. Teszem azt, a szülei ezüstlakodalmán volt. Például. Csakis arra gondoltam, milyen jó érzés, ha az ember tudja, hogy viszont van szeretve. Milyen jó a biztonság, a nyugalom. De nincs is ám perpatvar közöttünk!

– Szereti maga a feleségét?

– Megőrülök érte. De azért bízom benne. Ez a kettő nem zárja ki egymást. Most két éve egyszer jön haza, látom, hogy a két karja könyökig véres. Maga az én helyemben elkezdte volna faggatni, igaz?

– Azt meghiszem!

– Szamárság! Én azt mondtam magamban: majd elmeséli, ha akarja.

– És elmesélte?

– Nem. Megfürdött, és kiment a konyhába vacsorát csinálni.

– És maga? Mire gondolt?

– Hogy viszont vagyok szeretve, ez a lényeg. Bizalom nélkül nem lehet együttélni valakivel.

– Én arra gondoltam volna, hogy megölte a szeretőjét.

– Na és? Akkor meg pláne rendben van a dolog. – Magának drótkötélből vannak az idegei.

– Nem. Mindössze csak nyugodt vagyok. A tudat, hogy viszont vagyok szeretve, mindennél fontosabb. Vagy mondok mást. Egyszer, úgy öt évvel ezelőtt egyszer megyek haza, nincs otthon az asszonykám. Várom, várom, nem jön. Eltelik egy nap, egy hét, egy hónap, nem jön. Maga már szaladt volna a rendőrségre, igaz?

– De még mennyire! És maga?

– Én azt mondtam: nyilván dolga van, ha így elmarad. Kilenc hónap múlva hazajött, homlokon csókolt, tisztába tette a magával hozott csecsemőt, és kiment a konyhába vacsorát csinálni.

– És maga? Meg se nyikkant?

– Nem én. Gondoltam, majd elmeséli, ha akarja. Csak nem fogok faggatni valakit, akiről tudom, hogy szeret?

– És elmesélte?

– Nem. Gondoltam, ha érdekes lenne, biztosan elmesélné.

– Bevallom őszintén, én megfojtottam volna. És felgyújtottam volna a házat. És felakasztottam volna magamat.

– És az jobb? Maga nagyon ideges természetű, kedves barátom. Az ilyen embernek sohasem volna szabad megnősülnie.