SZÉK

Valamit már tenni kellett, csakugyan tűrhetetlen volt a dolog. Pincérek, más vendéglátóipari szakemberek, továbbá semleges megfigyelők szerint is akadtak vendégek, akik egy szimpla fekete partjain órák hosszat üldögéltek itt a Duna-kertnek nevezett teraszon. Ez a bizonyos Duna-kert rendkívül kellemes hely, mert a víz partján többnyire lengedez egy kis hűs szellet, s a háttérben az öreg Gellérthegy változatlanul ugyanazon a  helyen, minden állványzat nélkül oly megnyugtató színfoltja szépülő városunknak! Bevallom, én is azok közé tartoztam, akik hetenként többször is elzarándokoltak ide a Duna-kertbe, s a kényelmes, szalmából font kerti karosszékek valamelyikében gyakran órákig ültem üveges szemmel bámulva magam elé, hátha mégis eszembe jut valami.

Igen, a Duna-kert vendégei, sajnos, visszaéltek a vendéglátóipar vendégszeretetével, ültek a pénzükért, miközben a később érkezettek falkája nem lelvén ülőhelyet, fásultan és lesújtva széledt el, isten tudja, merre. Könnyen elképzelheti bárki, hogy a Duna-kert így nem tudta bevételi tervét megfelelő mértékben túlteljesíteni, és halaszthatatlan szüksége mutatkozott annak, hogy a fogyasztókat gyorsabb távozásra serkentsék. Az üldögélés időtartamát meg lehetett volna szabni ugyan, de ez túlságosan nagy adminisztrációt követelő és bonyolult eljárás lett volna. Célra vezethetett volna valamiféle ügyes ijesztgetés is, például megafonon bemondani, hogy Nógrádverőce felől pusztító tájfun közeleg; ez a módszer azonban legfeljebb néhány ízben lett volna eredményes. A rafinált pestiek a harmadik beígért, de be nem következett elemi csapás után gyanút fogtak volna, s nyugodtan ültek volna tovább. Olyan megoldást kellett tehát találni, amely ezt a lehetetlen állapotot egyszer s mindenkorra felszámolja, s garantálja, hogy a Duna-kert közönsége napjában többször is kicserélődik. Gondolom, így jutott arra az elhatározásra valaki, hogy a kényelmes, szalmából font karosszékeket ki kell cserélni vasból készült priccsekre. Sikerült is szerezni különlegesen kemény vasból készült, rendkívül kényelmetlen ülőhelyeket, a szalmaszékeket egy szép napon elhordták, s ma már elmondható, hogy a vendég, aki helyét a Duna-kertben elfoglalja, néhány forintjáért nemcsak egy dupla feketében, hanem spártai nevelésben is részesül. Történelmi időket élünk, edzett, kemény kávéházi vendégekre van szüksége a hazának. S valóban. Aki ezeken a példátlanul szilárd, minden homorulat nélkül készült ülőhelyeken egy-két óránál hosszabb ideig is kibírja, az megérdemli, hogy Isten napja reásüssön. Az egyszerű székcsere tehát kettős és nagyszerű célt szolgál: egyrészt erősíti az elpuhult pestiek farcsontját, másrészt fokozza a bevételt. Erő és gazdagság! – mi más kell még a boldogsághoz?

Persze – ahogyan én a főváros népét ismerem –, akadnak majd olyanok, akik valamiféle ősi, helytelenül értelmezett kuruckodásból juszt sem fogják helyüket kellő időben átadni az új cechnek. Úgy hallom, ezekre való tekintettel már készülnek a Nagybudapesti Székgyárban a Duna-kert még újszerűbb székei. Ezeknek ülőkéjében apró, de jól élesített szegek lesznek, amelyek mintegy negyven percnyi ülés után, egy elmés szerkezet révén (melyet a test melege hoz működésbe) előbújnak, s a vendégeket gyors távozásra ösztönzik. A szegekbe indokolt esetben elektromos áram vezethető.

Ezek az új típusú s egyenesen a szocialista vendéglátóipar részére konstruált székek csak a fakírok számára fognak örömet jelenteni. Viszont azt az egy-két hindu fakírt, aki jelenleg a fővárosunkban tartózkodik, szépen fejlődő vendéglátóiparunk könnyen elbírja.