ÖNKISZOLGÁLÓ

Meséli egy barátom, hogy valamelyik este kenyeret akarván vásárolni szerény vacsorájához, betért egy élelmiszerüzletbe. Amikor már betért, látta, hogy önkiszolgáló boltba tért be. Azonnal ki akart térni, mert az ilyesmiben nincs gyakorlata, de végül is megemberelte magát, s kosárkájával a karján elindult egy fehér cipó kézre kerítésére. Egy ideig ténfergett a sokaságban, majd meglelte a cipókat. Kosarába tett egyet, és a kasszához járult, hogy illő árát megadja. Ez is megtörténvén, egy fehér köpenyes kartárs melléje lépett, s félrevonva őt megkérdezte: nem vásárolt-e véletlenül egyebet is. Tagadó válaszára a kartárs megvizsgálta a zsebeit, s mert azokban jogtalan társadalmi tulajdont valóban nem talált, néhány udvarias szó kíséretében útjára bocsátotta. Azt mondja a barátom, hogy a kartárs halk és tapintatos modora igen kedvező benyomást tett rá, s azzal a kellemes érzéssel távozott, amely a tisztességes emberek méltó jutalma. Mondom erre én a barátomnak, hogy nekem ez a dolog ennek ellenére sem tetszik: tudom, hogy sok az olyan golyhó, aki nem átall ezt-azt elemelni, ha módja van rá, tudom, hogy az ellenőrzés valaminő fajtája elkerülhetetlen, de a becsületes vásárlók gyanúsítása a kelleténél mégis többször fordul elő. Mondja erre a barátom, hogy nincs igazam, mert akinek a lelkiismerete tiszta, annak direkt élvezet, hogy megmotozzák, hiszen ily módon fény derül becsületes voltára, ami máskülönben elképzelhetetlen. Mondom erre én, hogy ezt a dolgot azért mégis szóvá teszem, de csak úgy tréfásan, hogy se az ellenőrzők, se a tolvajok ne sértődjenek meg. Mondja erre a barátom, hogy amennyiben én ezt szóvá teszem, a kulturált kereskedelem ellensége vagyok, s mint ilyen, méltó az emberek megvetésére. Vele ugyanis ilyen kedvesen még sohasem bántak a Közértben, a kartárs, aki motozta, érezhetően vigyázott még arra is, hogy meg ne csiklandozza véletlenül, az eredménytelen motozás után pedig elnézést kért, hivatali kötelességére hivatkozott, az ajtóig kísérte, és még jojcakát is kívánt, ami más üzletekben sohasem fordult elő vele; két derék ember találkozott egymással tehát, egy, aki hivatali kötelességét híven teljesítette, s ezt meg kell becsülni, s egy másik, aki nem lopott semmit. A kapcsolat ennek megfelelően kellemes és emberi volt, s ennek hatására ő máris elhatározta, hogy ebben az üzletben fog vásárolni ezentúl mindig, mert nagyon jó érzés, ha törődnek az emberrel. Mondom erre én a barátomnak, hogy akkor én ezzel a kérdéssel egyáltalán nem fogok foglalkozni. Mondja erre ő, hogy de igenis foglalkozzam, de éppen ellenkezőleg: javasoljam, hogy ne csak azokkal törődjenek, akik gyanúsan ténferegnek, hanem minden vásárlóval. Az a kis motozás nem olyan kellemetlen dolog, a jó szó, amit az ember kap utána, bőven megéri, s a köszönést sem indokolt megtagadni azoktól, akik gyanús ténfergésükkel nem vonták magukra a figyelmet.