EGYEDÜL...
Beleharapok az alsó ajkamba, sűrűn és nagyokat nyelek, és mindenféle szomorú dolgokra gondolok, csak hogy ki ne pukkadjon belőlem a röhögés. Ugyanis ki vagyok állítva, közszemlére vagyok téve, mint valami őskori lelet a múzeumban. Állok egy szekrényben egyedül és mozdulatlanul, egy szekrényben, melynek elülső fala üvegből van. Néha-néha elmegy előttem valaki, aki futólag rám pillant, és továbbhalad közömbös arccal, nem méltat figyelemre, már látott ilyesmit. A szekrény előtt, melyben kiállításra kerültem, egy bácsi ül a székén, ő a múzeumi őr. Ő vigyáz arra, hogy a nagyközönség meg ne rongáljon, kárt ne tegyen bennem, a ritka, tudományos leletben.
Vagyis hogy állok a liftben, az Országosan Fontos Intézmény felvonójában, és várom, hogy felrepítsen a hatodik emeletre, ahol országosan fontos dolgom van. Állok én, áll a lift, csak a liftes bácsi ül nyugodtan, és képregényt olvas. Mert a lift majd csak akkor indul, ha legalább három utas összeverődik. Egy utassal vagy kettővel a lift nem mén, nem mehet, ez a rendelkezés. Spórolni kell az árammal. Becses és költséges dolog az áram, népgazdasági érdek, hogy én ott álljak a szekrényben, tehetetlenül. Becsesebb dolog az áram, mint az idő, sőt mint a munkaidőm. Becsesebb a tüdőmnél is, felmászhatok a hatodik emeletre gyalog is, ha nincs türelmem kivárni még két utast. A kanizsai gyors elindul egy utassal is. A lift nem. Bali Mihály legyen a nevem, ha ez nem egy jó vicc.
Kisvártatva – mivelhogy még második utas sem érkezett, nemhogy harmadik – kidugom a fejemet a szekrényből, és megkérdezem az öregurat: mi van, ha történetesen délig sem jön senki? A válasz leverő: akkor délig sem indulhatok. Nem kockáztathatja az állását. Ebben igaza van. Egy ilyen jó állást én sem kockáztatnék.
Hát szóval állok a liftben, s miközben várom az útitársakat, elmélkedem. X. kartársnak, aki pontosan tizenegy órára várt, majd elmondom, hogy azért késtem, mert előbb taxit, aztán liftet nem kaptam. Egy negyedórás késést az ügy is elvisel, melyben beszélnem kell vele.
De mi lenne, ha nem én állanék a liftbe fagyasztva, hanem – teszem azt – egy lángelme, korunk zsenije, aki a hatodik emeleten az egész emberiség szempontjából sorsdöntő előterjesztést kívánna benyújtani? Állna a lángelme a liftben, várna, várna, aztán elunná, és hazamenne, sorsára hagyva az emberiséget. És jönne viszont három tökfilkó, belépnének a liftbe, s az máris repülne felfelé.
Vagy teszem azt – kivárom a második utast, aki éppen olyan termetű, mint én vagyok. Ketten nyomunk 18o kilót. A lift nem indul, megátkozzuk és hazamegyünk. Jön ezután három fiatal hölgy, darabonként 50 kiló, és a lift a 150 kilóval máris indul. 30 kiló tiszta ráfizetés.
Vagy – teszem azt – Mariska nénémnek viszek oxigénpalackot, képzelhető, milyen sürgős a dolog. Mariska néném a hatodik emeleten már kékül-zöldül, én meg állok lent a liftben, a földszinten, az oxigénpalackkal. Szép eset.
Vagy teszem azt ... Eddig jutottam tűnődésemben, amikor rájöttem, hogyan lehet megoldani ezt a nyavalyás liftkérdést úgy, hogy a rendelkezés is betartassék, de a dolgozó se dühöngjön. Egyszerű. Alkalmazni kell két nyugdíjast fejenként havi ötszázért, akik beszállnak a liftbe, ha szükség van két emberre ahhoz, hogy elinduljon. Felmennek az utassal, jönnek vissza is mindjárt, és üldögélnek tovább, míg újra szükség nincs rájuk. Ily módon az elektromos áram sem menne veszendőbe, a lift is teljesítené hivatását, s még új munkaalkalmak is adódnának.
Lám, lám, mondtam magamban, kissé restelkedve, nem hepciáskodni kell, hanem meg kell keresni a problémák konstruktív megoldását.