EGY ELHIVATOTT FIATALRÓL

– Nagyon fáj?

– Nagyon.

– Otthon tegyen hideg borogatást a fejére, a púp lemegy reggelig. Csontot nem törtem, csak a fejbőr repedt meg, az vérzik.

– Igenis. Alászolgája .. .

– Hohó! Ide a pénzét. Mindet, ami van.

– Tessék parancsolni. Csak ez a háromszáz van nálam. Mehetek?

– Gyűrűt, órát is.

– Tessék, kérem. Készen volnánk? Mert ha igen, akkor most én kérek valamit. Látom, kegyed fiatal ember. Húszéves ha meglehet. Vagyis abban a korban tetszik lenni, amikor oly féltő gonddal, oly különös megértéssel és szeretettel ügyelünk embertársainkra. Tessék nekem megmondani: nem tetszik véletlenül elvált szülők gyermekének lenni?

– De igen. Honnan tudja?

– Mindjárt gondoltam, az ütés nagyságából. Többnyire az elvált szülők gyerekei szoktak ilyen nagyot ütni, akik szeretet nélkül nőttek fel; ezt olvasom mostanában mindenfelé, erről írnak filmet is meg újságcikket. Örvendek, hogy végre személyesen is találkozhattam egy elvált szülők gyermekével. Nagyon hiányzott gyermekkorában a szülői ház meleg légköre?

– Hajjaj, uram, hajjaj! Tessék csak elképzelni .. . Amikor a velem egykorú pajtásaim mindennap azt látták, hogy a papájuk megveri a mamájukat, meg hogy a mamájuk a sarki italboltban keresi papájukat, meg hogy a szüleik mindennek lehordják egymást, akkor én szomorúan csak ültem otthon, és néztem az anyámat, aki mint varrónő csendben éldegélt, és egész jól keresett. Hát ilyen sivár volt az én gyermekkorom, kérem tisztelettel.

– És mióta űzi ezt a ... szóval, hogy mióta szokta ezta...

– Hogy mióta vagyok huligán?

– Elvált szülők gyermekéről ezt nem mondanám. Mióta tanúsít ilyen aszociális magatartást? – talán így fogalmazom.

– Nem régen. Éltem a magam csendes, munkás életét. Csakhogy olvastam mindenfelé, hogy mivé lesznek az elvált szülők gyermekei. Ejnyecsak – mondtam magamban – , normális vagyok én, hogy úgy tisztelem a törvényeket meg a közrendet? Mi a csuda lehet velem, hogy még nem vadultam el? Még orvosnál is voltam, kérem, koponyaröntgent is csináltak, de nem találtak semmit se. Még mondtam is neki: valami baj lehet velem, főorvos úr, mert elvált szülők gyermeke vagyok, de még mindig nem vertem fejbe senkit. Erre aztán az ideggyógyászatra küldött. De oda már nem mentem el.

– Hanem?

– Megpróbáltam erőltetni a dolgot. És ment, kérem. Nagy dolog az ambíció. Akar még valamit tudni uraságod? Mert sok a dolgom.

– Nem, semmit, köszönöm. Persze ha volna magában egy kis kollegiális érzés, legalább egy százast visszaadna. Tudniillik én is elvált szülők gyermeke vagyok.