A NŐK PONTOSSAGARÓL

– Hol fázott meg ilyen átkozottul?

– Teljes egy órát üldögéltem a Városliget egyik padján, négytől ötig, tegnap délután.

– Ebben az észbontó hidegben? Maga bolond.

– Téved. Csak náthás vagyok.

– És miért ült azon a padon?

– Ha van türelme, elmesélem.

– Halljuk. Igazán kíváncsi vagyok rá.

– Harminc évvel ezelőtt szerelmes voltam egy szép kislányba.

– Ilyen messzire nyúlik vissza a dolog?

– Igen. A kislányt Jolánkának hívták. Imádtam. Ó is kedvelt engem. A ligetben randevúztunk, a Vajdahunyad vára mögött egy padon. Minden a legnagyobb rendben lett volna, ha Jolánka nem tartozott volna az úgynevezett megbízhatatlan lányok közé. Sohasem volt pontos. Hol egy félórát késett, hol másfelet. Olykor meg egyszerűen nem jött. Emiatt állandóan civakodtunk.

– Értem. De miért ült tegnap délután a padon?

– Várjon. Egyszer, amikor Jolánka pontatlansága már az idegbaj szélére sodort, azt mondtam neki: „Kisanyám! Nekem mindegy, hogy mikor találkozunk, de légy pontos! Én abba is beletörődöm, ha azt mondod, hogy találkozzunk ezerkilencszázhatvannyolc január tizenötödikén délután négykor, de akkor jöjj el pontosan, mert beleőrülök az állandó várakozásba." Ezt mondtam én akkor, ezerkilencszázharmincnyolcban. Ezen megsértődött, képzelje.

– Hallatlan. És?

– És azt mondta, rendben van, akkor hát itt a padon ezerkilencszázhatvannyolc január tizenötödikén négy órakor. És faképnél hagyott. Így ért véget a szerelmünk.

– És maga tegnap délután kiült a padra. Mondom, hogy bolond.

– Nem tehettem egyebet. Hiszen ebben egyeztünk meg, s ha én a pontosságra oktattam, illő volt, hogy magam is az legyek.

– No de harminc év után! Hallott róla valamit azóta?

– Eleinte igen. Egy fogorvos kezdett udvarolni neki, ahhoz ment feleségül. Később elköltöztek valahová Derecskére, de nem éltek boldogan, mert elvált a férjétől, és nőül ment egy késdobálóhoz, akivel bejárták az egész világot. Utoljára egy anzikszlapot kaptam tőle Trinidadból, ahol nagy sikerük volt. Ennek már vagy huszonöt éve. Azóta semmit sem hallottam róla.

– És maga mégis kiült a padra tegnap délután négykor.

– Mit tehettem volna? Jolánka nem mondta le a randevút. Én meg nyilvántartottam a dátumot. Minden új naptáramba bevezettem azóta is. Idén nagy örömmel láttam, hogy elérkezett a megbeszélt esztendő.

– És kiült a padra.

– Igen. Hogy nézett volna ki, hogy ő eljön végre pontosan, akkor meg én nem vagyok ott?

– De huszonöt év alatt mennyi minden történhetett Jolánkával! És arra nem gondolt, hogy a szép kislány mennyire megváltozott azóta? Ha egyáltalán él még.

– Kiderült, hogy él, és nem változott meg.

– Eljött a randevúra?

– Nem. A boyvállalattal küldött egy cédulát, hogy nem jöhet, mert fodrászhoz kell mennie.