EGYENJOGÚSÁG
A Reuter jelenti (és megírta egy magyar lap is), hogy holland, belga és svájci turistanők öttagú csoportja megmászni óhajtja a Mount Everestet, és expedíciójuk indulásra készen áll. Ettől a hírtől egyáltalán nem vagyok elragadtatva.
Lehet, hogy a világ turistái máris izgatottan nézegetnek a Himalája felé: sikerül-e vajon az öt hölgynek felérni a csúcsra, ami azonban engem illet, nincs kétségem afelől, hogy igenis sikerülni fog. Az öt nő rövidesen nekiveselkedik a Mount Everestnek, s addig visszajönni nem fognak, amíg hírül nem adhatják a nagyvilágnak, hogy a Mount Everest immár nők által is meg van mászva. Ha az öt nő arra vállalkozott volna, hogy két óra hosszat sétál – mondjuk – Zürich valamelyik sugárútján, nem volnék ilyen biztos az eredményben. Az öt nő közül három már az első félóra alatt taxiba ülne, kettő talán bírná egy teljes óráig. A Mount Everest azonban más dolog. Azon a jókora hegyen a nők egyenjogúságát lehet bizonyítani. Mert nekik – legyünk őszinték – nem az a fontos, hogy a Mount Everest meg legyen mászva, hiszen néhány évvel ezelőtt egy angol és egy nepáli turista ezt a hegyóriást alaposan és teljesen kielégítően megmászta, s jobban megmászni ők sem fogják. Nekik csak az a fontos, hogy lássa a művelt világ: a férfiak után a nők is megmásszák azt a hegyet, mert amire egy férfi képes, képes arra egy nő is. Mondjuk hát ki a keserű igazságot: ebben az egyébként tiszteletre méltó vállalkozásban a jó öreg Mount Everest csak statisztál.
Ingerült hangom bizonyára elárulja, hogy a női egyenjogúság kérdése engem bizonyos fokig zseníroz. Persze, olyan jó bolond nem vagyok, hogy nyíltan bevalljam.: nekem a női egyenjogúság kérdésében különvéleményem van. Még kevésbé fogom az én különvéleményemet az olvasó orrára kötni. De annyit talán különösebb kockázat nélkül elárulhatok, hogy szerintem az egyenjogúságnak is van határa, s a Mount Everest megmászása ezen a határon már túlesik. Igen, az egyenjogúság sem lehet csákiszalmája, s ha ezt nem mondjuk ki bátran, nincs messze az az idő, amidőn megkezdhetjük a harcot a férfiak egyenjogúságáért. Említsek-e jellemzőbbet, mint azt, hogy két férfi után most öt nő kapaszkodik fel a földkerekség legmagasabb pontjára? Biztosíthatom az olvasót, hogy ha történetesen az én feleségem is az öt között lenne, én bizony leparancsolnám a Mount Everestről. (Más lapra tartozik, hogy ő akkor is felmászna.)
Ibsen ugyancsak csodálkozna, ha megtudná, hogy Nóra, aki fél évszázaddal azután, hogy összecsomagolt és otthagyta a gyűlölt „babaotthont", már a Himalája tövében áll, és málháját rendezgeti. Nem. Ibsen meg sem írta volna a Nórát, ha sejtette volna, hogy a Nórák egyszer az egyenjogúság minden fokát alacsonynak találva, a férfinem önérzetét kezdik fosztogatni.
Vigasztalhatnám magam azzal, hogy amíg az egyenjogúságot a nők szüntelenül bizonyítják, s amíg az egyenjogúságról egyáltalán szó esik, addig az egyenjogúság sohasem lesz teljes.
Vigasztalódhatnék azzal, hogy a nők bármiben egyenlők lehetnek a férfiakkal, de olyan jól sakkozni, mint Botvinnik, Keresz vagy Bronstein, sohasem fognak, hahahaha. Önmagamat ámítanám. Mert a tény mégiscsak az, hogy amidőn e zaklatott sorokat írom, a nők talán már kúsznak a Mount Everestre, hóviharban, csákányukat a jégbe vágva, mialatt férjeik otthon pudingot sütnek, és tisztába teszik a gyerekeket.
De jajkiáltásom talán mégsem lesz falra hányt borsó. Talán mérsékletre inti a nőket, s valamicskét mégis meghagynak a férfiak önbecsüléséből. Mert bizony egyáltalán nem örülnék, ha valamelyik este a feleségem üzenetét találnám a konyhaasztalon:
„Ilussal elmentünk az Antarktiszt kutatni. A hurka a tepsiben van."