VONATON

Vannak olyan csodálatos zsenik, akik a vonaton ülve aludni tudnak. Fájdalom, nem tartozom közéjük. Nem tudok aludni a vonaton, de még olvasni sem tudok. A vonaton csak ülni és utazni tudok, azt is csak nagy keservesen. Kétszáz kilométeren át ez még akkor is fárasztó elfoglaltság, ha az ember nem ismeri a vidéket, melyen gyorsvonata végigpöfög. Hát még ha betéve tudja valamennyi megállót, a feltételeseket is beleértve! S hát még ha este utazik az emberfia, tehát azzal sem szórakozhat, hogy mennyire ismeri a vidéket. És hát még ha mindezek tetejébe egyedül utazik a fülkében, s nem tehet egyebet, mint hogy a bábolnai ménest nézi a szemközti falon. És hát még ha a pályatestet is javítják, s a gyorsvonat lépésben robog, sőt, időnkint megáll a nyílt pályán, és körülnéz. Vagy ötven gyötrelmes kilométert utaztam így a minap. De akkor, Balatonfüreden, felszállt a vonatra egy fiú és egy lány, s a fülkében megindult az eleven élet. Tudniillik a fiú olasz volt, a lány magyar, s egyetlen szót sem értettek egymás nyelvén.

Igen szerény poggyászuk arról tanúskodott, hogy legfeljebb két-három napot tölthettek Balatonfüreden, ahogyan pedig egymásra néztek, azt bizonyította, hogy a beszélgetésre eddig nem is volt különösebben szükségük. Most már azonban, hogy nem voltak maguk között, bennük is felmerült a szellemi kapcsolat nemes igénye, és beszélgetni kezdtek. Társalgásuk őket is szórakoztatta, engem is.

Az olasz ifjú mondott valamit olaszul, a magyar lány a fejét rázta, hogy nem érti, s erre mind a ketten nagyot nevettek. „Nem vagy éhes?" – kérdezte ekkor a magyar lány magyarul, az olasz ifjú a fejét rázta, hogy egy szót sem ért, s erre megint csak kacagtak egy nagyot. A fiatalember megtörülte könnyező szemét, s mondott valamit olaszul. Még be sem fejezte, amikor a lány már jelezte, hogy nem érti, s erre akkorát kacagtak, hogy a hasamat fogtam. Ez így ment vagy egy félórán át. Tudom: nem illik odafigyelni a mások beszélgetésére, de képtelen voltam a fülemet levenni róluk.

Megállt a vonat. Az olasz fiú kimutatott az állomás neonjára, és elolvasta hangosan: „Nalmádifürdő." (A felirat eleje ugyanis nem világított.) Kérdőn nézett a lányra, és megismételte: „Nalmádifürdő?" „Fürdő" – mondta a lány, és mutatta, hogyan kell úszni. Az olasz bólintott, és azt kérdezte: „Nalmádi?" A lány a fejét rázta, hogy nem tudja. Viharos kacagás.

Jött ekkor a kalauz, és mondta, hogy a fülke nemdohányzó. A lány kivette az olasz szájából az olasz cigarettát, és kidobta a magyar ablakon. Az olasz fiú meglepődött egy pillanatra, aztán úgy nevetett, hogy a térdét csapkodta közben. Elővett egy másik cigarettát, rágyújtott, és leste a hatást. Nem maradt el. A lány kihúzta a szájából, és kidobta az ablakon. Falrengető kacagás. Újabb cigaretta, rágyújtás, kidobás. Mindent elsöprő kacagóorkán. „Béne, béne" – hörögte az olasz a nevetéstől fuldokolva. „Mit mond?" – kérdezte a lány felém fordulva. „Hogy nagyon meg van elégedve" – feleltem. A lány hálásan cirógatta meg az olasz fiú fekete haját.

Hogyan boldogultak ezek egymással nélkülem? – gondoltam magamban. És még azt is gondoltam, hogy milyen sokáig lesznek boldogok, hacsak meg nem tanulják egymás anyanyelvét.