A SORS MOSTOHASÁGÁRÓL

– Elhiszi, hogy a boldogsághoz szerencse is kell?

– El. El én.

– Hát azt elhiszi-e, hogy főleg szerencse kell hozzá?

– Azt már nem.

– Akkor elmesélem a történetemet Erzsikével.

– Inkább elhiszem.

– Talán már elmeséltem egyszer?

– Igen.

– Mikor?

– Tavaly.

– Azóta az utolsó csapást is el kellett szenvednem. Mert ha egyszer egy szerelem baljós csillagzat alatt születik, akkor örökre boldogtalan marad.

– Még mindig szereti őt?

– Hát persze. Negyven éve egyfolytában. Húszéves koromban ismertem meg. Szegény fiú voltam, ő gazdag lány. Nem adták hozzám.

– Ezt már mesélte.

– Azt is, hogy ők nem sokkal később tönkrementek, mi pedig meggazdagodtunk, s akkor az én szüleim tiltakoztak?

– Azt is.

– Akkor mi végre újra elszegényedtünk, de ő közben férjhez ment egy nagyiparoshoz. És megint csak a távolból gondoltunk egymásra, könnyes vággyal. Ezt is meséltem?

– Igen. Akkor Erzsike, mivel férjét nem tudta megkedvelni, elvált, de maga közben elvette egy bányatulajdonos leányát, mert nem bírta elviselni a magányt.

– Így történt. És megint csak a távolból gondoltunk egymásra.

– Akkor ő elkeseredésében férjhez ment egy grófhoz, de maga közben elvált, mert nem tudta, hogy ő már nem szabad.

– Így történt. Hát nem rettenetes? Tudtuk mindketten, hogy egymásnak születtünk – és mégse tudtunk egymásra találni.

– Mert amikor az ő férje disszidált, maga éppen újra megnősült.

– Talán már elmeséltem egyszer?

– Igen. Felejteni akartam őt. De nem tudtam.

– És ez így ment egészen tavalyig. De mi történt azóta?

– Özvegy lettem én is, ő is. És mindketten hatvan évesek. Egyszer – képzelje csak – összetalálkoztunk a temetőben. Ő a legutolsó férjének a sírját látogatta, és én a legutolsó feleségemét. Jöttünk ki a sírkertből, két megtört, öreg ember. És akkor a kapuban találkoztunk ... Micsoda drámai pillanat volt!

– El tudom képzelni.

– Azt gondoltam: így akarta a sors. Hogy csak életünk alkonyán találjunk egymásra. De nem. A végzet még egy utolsó, gonosz tréfát eszelt ki ellenünk.

– Éspedig?

– Jöttünk ki egymás mellett szótlanul, de mindketten ugyanazt gondoltuk. Hogy ha későn is, de mégis .. . És megint csak el kellett válnunk.

– Döbbenetes. Ugyan miért?

– Mert neki villamosra volt bérlete, nekem meg autóbuszra.