MONOLÓG

– Nézze, szerkesztő úr, az én Sanyi fiam teljes joggal van elkeseredve, s ezt nem azért mondom, mert az én fiam, hanem azért, mert sérelem érte, mert igazságtalanul bántak vele, s hogy egy tizenhét éves kamasz lelkén mekkora csorbát üt, ha megrendül a hite a felnőttekben, azt önnek is tudnia kell. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy az én Sanyi fiam hibátlan, megvan neki is a maga gyengéje, nem is egy: pökhendi és lusta is egy kissé, mit tagadjuk. De most készült, igenis, én vagyok a tanú rá, hogy a szívét, a lelkét, minden idegszálát beleadta abba az igyekezetbe, hogy helytálljon, s erre, kérem, kibabrálnak vele, de milyen csúnyán! Kevés híján elájult az a szegény gyerek, amikor alig negyedórával azután, hogy leült, azt mondták neki, hogy keljen fel, és adja át a helyét a bűvésznek.

Nézze, szerkesztő úr, nem azért mondom, mert az én fiam, de a tévé valamennyi nézője el volt ragadtatva tőle, azt mondták, akik hallották az én Sanyi fiamat, hogy nagy tehetség, egészen bizonyosan karriert fog csinálni, olyan képességekkel rendelkezik, amelyek manapság nagyon ritkák. Nem állítom, hogy a produkciója hibátlan volt, nem vagyok elfogult. A malacröfögés, sajnos, nem ment kifogástalanul, tetszik tudni, most mutál a hangja az én Sanyimnak, nem tehet róla. De a mekegés, a nyerítés és főleg a nyávogás valósággal elkápráztatta a hallgatóságot, vastapsot kapott, és teljesen megérdemelten. De ugyanilyen joggal említhetném a bégetést, a huhogást és a hápogást is, a közönség egyik ámulatból a másikba esett, egyszerűen nem hittek a fülüknek, nem tudták elhinni, hogy egy fiatal gimnazista ilyen megdöbbentő hűséggel tudja utánozni az állatok hangját; nem azért mondom, mert az én fiam, de amikor a Sanyi kelepelt, a szomszédom odafordult hozzám, s azt mondta, ő már hallott kelepelni elég sokat, de ilyen tökéletes kelepelésben még nem volt része. És akkor azt mondják az én Sanyimnak, hogy keljen fel, és adja át a helyét a bűvésznek.

Nézze, szerkesztő úr, itt arról van szó, hogy beszélünk, szavalunk, szónokolunk a fiatalok támogatásáról, de a gyakorlatban elütjük őket munkájuk megérdemelt gyümölcsétől. Mennyi lelkesedéssel készült erre a napra az én drága Sanyi fiam! A verseny előtt három napig még iskolába sem ment, kora reggeltől késő estig szünet nélkül próbált, mert úgy érezte, hogy az ugatás és a dorombolás még nem megy kifogástalanul, és a verseny napján már hajnalban kint ült a konyhában, és kukorékolt. És akkor azt mondják neki, hogy keljen fel, és adja át a helyét a bűvésznek.

Hát szóval, szerkesztő úr, így nem lehet erkölcsi nevelést adni a fiataloknak. Mert én ugyan azt vallom, hogy a zsűri tévedett, felületesen ítélt, és nem vádolom részrehajlással Csont Marcellt, aki a zsűri ítéletét indokolta (arra hivatkozott, hogy a röfögésben Sanyi súlyos ritmikai hibákat vétett), de vajon mit szűrt le tanulságul Sanyi? Azt, hogy akinek nincs protekciója, az bégethet akármilyen tökéletesen, nem nyer díjat, ellenben a bűvész, noha mindenki látta, hogy a zsilettpengéket nem az orrából húzza ki, hanem a füle mögül veszi elő, a bűvész igenis nyer díjat, mert isten tudja, ki fia borja. Apropó, borjú ... Akar tökéletes borjúbőgést hallani, szerkesztő úr? Legyen szerencsénk bármikor.