DRÁMA

A villamos nagyon hirtelen indult el, s ennek következtében a gyerek – mintegy tízéves, szőke, értelmes arcú fiú – rálépett az édesanyja lábára. A mama, aki szemmel láthatóan amúgy is szenvedett a nagy hőségtől s mellesleg egy nagy csomagot is cipelt, idegesen és hangosan így szólt gyermekéhez:

– Egyen meg a fene, édes fiam, ma már éppen harmadszor lépsz a lábamra!

A gyermek erre nevetni kezdett. Hangtalanul, egyetlen nyikkanás nélkül nevetett a gyermek, látszott rajta, hogy szeretné elnyelni a nevetését, de nem tudja. És nem az ördög, még csak nem is a káröröm nevetett benne, hanem egyszerűen csak humorosnak találta, hogy már harmadszor lépett az édesanyja lábára. Mi tagadás, a gyermek önfeledt nevetésének láttán én is mosolyogtam, mert én meg azt találtam humorosnak, hogy a mama milyen gondosan számolja: hányszor lép a lábára a fia. A nevetés persze ragadós, s néhány másodperc múlva már az egész peron nevetett, a mama kivételével. Minthogy a fiú nem tudta idejében abbahagyni a nevetést, édesanyja nem sokkal utóbb felfedezte. S ekkor még hangosabban így szólt:

– Még te nevetsz? Mindjárt kapsz egy akkora pofont, hogy a füleden esik ki a szemed!

No, ezt már csakugyan nagyon nehéz lett volna megállni röhögés nélkül. A fiúcska, akit élénk képzelőerővel áldott meg az ég, nyilván látta önmagát a beígért nyakleves elcsattanása után, amint éppen a fülén esik ki a szeme. E merőben szokatlan jelenséget végtelenül humorosnak találhatta, mert – bár még mindig hangtalanul –, de most már tátott szájjal, önfeledten nevetett. Édesanyjától közben diszkréten és ügyesen elfordult, hogy könnyebben és gátlás nélkül nevethessen. Így aztán persze, észrevette, hogy a nevetésben nincs egyedül: vagy nyolc komoly, felnőtt utas osztozik jókedvében. Ki szemérmesen vihogva csak úgy maga elé, ki pedig mámorosan kacagva, fikarcnyit sem tisztelve szegény mama bosszúságát. A villamos peronján a jókedv ülte nászát a brutális kegyetlenséggel. Máig is restellem, hogy én is részt vettem ezen a bacchanálián, de erős kollektív érzés van bennem, s ez most megbosszulta magát. A fiú pedig láthatóan élvezte a sikert, diadalmasan nevetett. S ekkor ismét megszólalt az a szegény asszony, és nagyon nyugodtan és nagyon komolyan azt mondta:

– Szóval még mindig nevetsz! Vedd tudomásul, hogy holnap nem jössz velem Terka nénihez.

No hiszen! Ha eddig mindannyian komoran szemléltük volna a fejlődő drámát, erre a fenyegetésre akkor is felderültünk volna. Még hogy nem mehet Terka nénihez! De hát hol van az a gyerek, aki szívesen látogat el Terka nénihez, amikor annyi minden egyébbel szórakozhat ebben a jó meleg júliusban. Tudnia kellett ezt szegény mamának is, de kétségbeesésében már nem talált hatásosabb, fegyvert, azért fanyalodott rá Terka nénire. A végzetet most már nem lehetett megállítani.

A fiúcska kék és lila volt a teljesen eredménytelenül visszafojtott röhögéstől, s mi többiek most már szégyenkezve, de egyenletes iramban, megállás nélkül vihogtunk.

S ekkor eldördült a pofon. Hirtelen, visszakézből. Elég csípős lehetett. A fiú arcán elhalt a nevetés. Szája lassan lefittyedt, s a szeméből két kövér könnycsepp bújt elő. Aztán még kettő és még négy és még hat. Bőgött. És közben körülnézett a peronon.

Az utasok egyike-másika újságjába mélyedt, jómagam kinéztem az ablakon, a többiek közömbös arccal nézegették egymást.

A gyerek látta, hogy csak ő sír egyedül.

Nem tudom sejtette-e, hogy nemcsak egy nagy pofonnal, de egy nagy tanulsággal is gazdagabb lett.