ARANYOSKÁM

Jelen felszólalásom tárgya nem új ugyan – arról lesz szó tudniillik, hogyan szólítsuk egymást –, de ebben a tárgykörben vadonatúj javaslatot kívánok előterjeszteni, s ezen az alapon joggal igénylem a nagyérdemű közönség figyelmét. És most a tárgyra térek, szívecskéim!

Mint azt a nálam még kevésbé bölcsek is jól tudják, azokat a problémákat, melyeket az élet felvet, legtöbbnyire maga az élet szokta megoldani is. Az utóbbi húsz esztendőben e problémák egyike volt a megszólítás kérdése. Sok mindennel próbálkoztunk immár, elvtársoztuk, kartársoztuk, szaktársoztuk, magáztuk, tegeztük, önöztük egymást, szólítottuk embertársainkat mesternek, hé, apafejnek, ürgének, tagnak, újabban már szorgosan urazunk és hölgyezünk, ám kialakult és végleges formáról még korántsem beszélhetünk. Azazhogy én már beszélhetek, mert legnagyobb szerencsémre én a napokban találkoztam a tökéletes megszólítással. Ezt kívánom népszerűsíteni a továbbiakban, idesüssenek, kedveskéim.

Egy belvárosi villamossági szaküzlet pultjánál várakoztam soromra. Elfogytak az előttem állók, s akkor az eladó, egy középkorú, barna hajú nő rám nézett, és így szólt: „Mi kell, aranyoskám?" Nos, talán felesleges időt fecsérelnem arra, hogy meggyőzzem az olvasót; nem vagyok tizenhat éves, szőke copfos falusi kislány, akihez az „aranyoskám" passzol. De – és ez az izgalmas kérdés! – mért nem fordultam hátra, hogy kihez szól az eladó, vajon miért hittem el az első pillanatban, hogy rólam van szó? Mert ez a megszólítás jólesett. Mit tagadjam, legyezgette a hiúságomat. Sőt! Megpendítette lelkem egyik érzelmi húrját, ellágyulttá tett; mily ritka pillanat ez vásárló és eladó között! Sőt! Mily ritka pillanat ez ember és ember között!

Ám túllépve a szubjektum korlátain, objektíven nézve is milyen szerencsés lelemény ez az „aranyoskám"! Nem szólít elvtársnak, mert nem bizonyos benne, hogy világnézeti szempontból teljesen azonos platformon vagyunk, nem szólít kartársnak, mert nem tartja valószínűnek, hogy én is éppen kereskedelmi dolgozó vagyok, ugyanez okból szaktársnak sem szólít, elkerüli a nyegle apafejt, a zoológiailag alá nem támasztott ürgét és a szervilis Mestert, a még kissé szokatlan és ironikusan csengő urat, s tagnak sem nevez, mert egyénileg gazdálkodó paraszt is lehetek.

„Mi kell, aranyoskám?" – kérdezte a derék asszony, mert csak annyit tudott rólam, hogy aranyos vagyok. S mert én is akkor láttam őt először életemben, így feleltem: „Kilenc voltos elemet szeretnék venni, lelkem csücske." Szelíden mosolygott: „Pillanatnyilag nincsen, aranyoskám." „Nem baj, drágám, majd jövök máskor" – feleltem.

Jókedvűbben akkor sem távozhattam volna, ha kaptam volna elemet a rádiómba. Meg tudják ezt érteni, aranyoskáim?