JÁTÉKVEZETŐ

A csütörtökre virradó éjszakán alig aludtam valamit, annyira sajnáltam Rademacher urat, a játékvezetőt. Aki végignézte szerdán a Sparta–Real Madrid futballviadalt a televízióban, és látta, hogy a spanyol futballisták mit műveltek Rademacher úrral egy rongyos gól miatt, aki végignézte szegény Rademacher úr keserves megaláztatását és tanúja volt annak az emberhez nem méltó bánásmódnak, melyben Rademacher úrnak része volt, szóval, aki mindezt végig tudta nézni megrendülés nélkül, bizony annak kőből van a szíve. Ó, szegény Rademacher úr! Beh sajnálom őt még ma is, napokkal az eset után!

Csodálatos találmány a televízió, hadd mondjam el újra, ki tudja, hányadszor. A visegrádi Alkotóház ebédlőjében üldögéltem, ám közelebbről láttam Rademacher urat, mintha a prágai stadion első sorában ültem volna. Premier planban mutatta a kamera Rademacher urat, amint lökdösték és kergették a szenvedélyes spanyolok, láttam Rademacher úr riadt tekintetét, láttam, hogy nagyon bátortalanul visszataszigál ugyan egy-egy spanyolt, de maga se hisz benne, s egy pillanatra, mintha a halálfélelem rémülete fénylett volna fel a szemében, persze, lehet, hogy csak képzelődtem. De nemcsak ezt láttam. Láttam azt is, hogy Rademacher úr minden bizonnyal túl van a negyvenen (vagy legalábbis alig van idébb), Rademacher úr kopasz, kissé hízásnak indult, s arca intelligenciáról tanúskodik. Rademacher úr feltétlenül úgynevezett értelmiségi dolgozó, úgylehet ügyvéd vagy mérnök, esetleg főtisztviselő Kölnben vagy állatorvos Bonnban, az volt az érzésem, hogy kedves. és művelt felesége van, s két szép gyermekét példamutatóan neveli. És Rademacher úr, a jól ápolt és kulturált Rademacher úr, otthagyja szépen berendezett otthonát, és elmegy játékot vezetni a stadionba, ahol tízezrek szidalmazzák őt magát, valamint legközelebbi hozzátartozóit, ahol lökdösik, kergetik és kinevetik. Én ezt nem értem.

Én ezt már nagyon régen nem értem; kenyerem javát megettem, és egyre kevésbé értem. Miért vezet játékot a játékvezető? Miért nem olvas inkább valami jó könyvet helyette, vagy miért nem tesz üdítő sétát a hegyekben, vagy miért nem néz meg inkább egy művészi filmet? Miért?? Talán a hiúságát legyezgeti a dolog? De hiszen ez elképzelhetetlen! Vagy olyan erős a szereplési vágy az emberben, hogy az önérzet utolsó szikráját is elnyomja? Kérdeztem én ezt már régebben nem is egy futballbírótól. Többnyire zavart mosoly volt a válasz. A legtöbbje így felelt: „Sportolok. Nem szeretnék elhízni." Meg hogy „Szeretem a futballt". A legőszintébb bizonyára az volt, aki így válaszolt: „Nem tudom. Rögeszme." Amikor a futballbírói testület egyik jelességét (régen nem él már) megkérdeztem, hogy mit érez, amikor negyvenezer ember hülyézi kórusban, azt mondta: „Istenkém ... Senki sem tökéletes ... "

Egyszer, régen, fiatal sportújságíró koromban elvégeztem egy futballbírói tanfolyamot, hogy riportsorozatot írhassak róla a sportújságba, melynek akkoriban a munkatársa voltam. Amikor a vizsgát sikerrel letettem, megkérdezték: ha már vizsgáztam, nincs-e kedvem megpróbálni a dolgot? Igenlő válaszomra tüstént ki is küldtek egy harmadosztályú amatőr mérkőzésre partjelzőnek, vagyis magyarul taccsbírónak. A Gyöngyösi úton debütáltam. Mindjárt az első percben kirúgták a labdát a pályáról, s én, illően tisztemhez, lelkesen integettem a zászlómmal. S akkor valaki a nézők közül – ott álltak két lépésnyire a hátam mögött – a fülembe ordított: „Mit integetsz, te csirkefogó?"

Ez rosszul esett nekem. Kiváltképpen a sértő tegezés. Megvártam, amíg a játék a pálya túlsó végébe terelődik, akkor diszkréten letettem a zászlót a földre, és minden külön értesítés helyett ruganyos léptekkel eltávoztam. A holló sem károgott utánam.

Ama kevés elhatározásaim egyike volt ez, melyet azóta sem bántam meg.