JEGYSZEDŐ
Nem érdem, következésképpen nem is dicsekvésből mondom, hogy becsülök minden tisztességes munkát. Csak egyetlenegy olyan munkát ismerek, melyre a világ minden kincséért sem vállalkoznék: nem vállalnám – dehogyis vállalnám! –, hogy mint pályaudvari ajtónálló a lejárt menetjegyeket kérjem az érkező utasoktól. Három nap alatt beleőrülnék; még csak az hiányzik nekem:
Valamelyik nap is érkező utas voltam a Keleti pályaudvaron, mentem szépen kifelé, amint illik. A kijárat előtt idős vasutas állt, és kérte a lejárt menetjegyeket. Lejárt menetjegyem a zsebemben volt, de nem adtam vissza. Tudtam, hogy nem hív rendőrt az öregúr emiatt, sőt, még csak szemrehányásokat sem tesz érte. Sokan távoztunk az említett kijáraton át, de egyikünk sem adta oda lejárt menetjegyét. Kintről még vissza is fordultam, és néztem a többieket, hátha valaki mégis odaadja. Senki. De az öreg közben ernyedetlen kitartással mondogatta: „Kérem a lejárt menetjegyeket!" Többféle oka lehet annak, hogy az utasok nem adják át jegyeiket. Egy részük – miként én is – azért nem adja, mert hivatalos úton volt, s a jeggyel el kell számolnia. Mások azért nem adják, mert retúrjegyük van. Megint mások viszik haza a gyereknek játszani. Igen sokan azért nem adják oda, mert kérik. Az öreg vasutas mindezzel nem törődik. Amikor a menet kivonult, leveszi a sapkáját, és megtörli a homlokát: no, ez is megvolt! – mondja magában –, a következő vonatig van egy kis pihenő, borzasztó, hogy mennyi az utas manapság, a fizetés meg milyen kicsi.
Ki tudja, hány éve kéri hasztalanul a lejárt menetjegyeket? Amikor ezt a beosztást elfoglalta, bizonyára másképpen képzelte a dolgot. Sok-sok lejárt menetjegyet fogok összeszedni, csak győzzem! – fogadkozott, amikor kioktatták: „Topcsák bácsi, holnaptól maga kéri a lejárt menetjegyeket a kapunál, de aztán rajta legyen ám a szeme az embereken! Mert maga az utolsó szűrő, amelyen a potyautasok fennakadhatnak!”
Elfoglalta hivatalát, és szigorú tekintettel várta az első érkező utasokat. Azok pedig jöttek még szigorúbb tekintettel, s nem adták oda lejárt menetjegyeiket. Az első szabotőrökkel még pörlekedett, tán fel is izgatta magát, de az eredmény csak az lett, hogy a menet megtorpant, tülekedés támadt, szitkok repdestek a levegőben. Hamarosan bele kellett törődnie abba, hogy ki ezért, ki azért, de senki sem adja át lejárt menetjegyét. Mit csináljon? Ami rajta áll, azt megteszi: ott van a helyén, és kéri a jegyeket. A napi nyolcórai munkaidőt becsületesen ledolgozza, a lelkiismerete tiszta. Egyik reggel egy kissé tovább aludt, sietve öltözködött, kapkodva hörpölte fel a reggeli kávét, tyű, az angyalát! – mondta – még a végin elkések!
Hány ilyen jegyszedő vasutas lehet az országban, sejtelmem sincs. Száz bizonyosan van. Ha csak a felét bántja ez a gyötrelmes felesleges munka, az is ötven ember. Ötven ember lelkének épségét, ötven ember önérzetét lehetne megmenteni azzal, ha a vasúti pénztárak minden utasnak két menetjegyet adnának azzal az intelemmel, hogy az egyiket a kijáratnál át kell adni.
Javaslatomat máris visszavonom.
Egyiket sem adnák át.