ROMÁNC

Történt velem már megint egy jó kis dolog, de sajnos, a villamoson történt, s így erősen szabódom: szabad-e elmondanom? Vallom, hirdetem, és fiatal pályatársaimat is arra intem ugyanis, hogy a közlekedés kérdéseivel nem illik foglalkozni, a humornak és a szatírának e bővizű forrása, ha ki nem merült is ugyan, de mindenesetre megposhadt, s már régen nem üdít senkit sem; a nagyvárosi közlekedést úgy kell felfogni, mint teszem azt az elmúlás gondolatát; gyötrelmes, de együtt kell élni vele. S íme, most éppen velem és éppen a villamoson történt valami. Mily megpróbáltatás! Mit tegyek hát? Hallgassam el a történetet, vagy tagadjam meg az elveimet? Ha a történetet elhallgatom, megkárosítom a közösséget. Ha az elveimet megtagadom, megszégyenülök önmagam előtt. De hát mégiscsak a közérdek szolgálata az előbbre való! Még áldozatok árán is. Szóval elmesélem. El én.

Felszálltam egy félig üres villamosra, s a kalauzkislány (pisze orr, nagy szemek, feje búbján svájcisapka) udvariasan így fogadott: „Tessék helyet foglalni nálunk!" Már ettől jókedvem támadt, semmi sem hat meg jobban, mint a váratlan kedvesség. Leültem, a kislány odalépett, s így folytatta: „Bérletünk van? Vagy szolgálhatok egy jó kis vonallal?" Most már szinte elgyengültem, ez a tündéri jóság kis híján megríkatott. Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok egy Yves Montand; lelkiekben gazdag, szellemiekben kiváló, de küllemileg erősen középszerű jelenség vagyok – nem lehet minden együtt. S akkor ez a bájos, üde teremtés, aki énbelőlem éppen csak a középszerűt ismeri, úgy bánik velem, mint a mesebeli herceggel! Kötelességemnek tartottam, hogy derűvel viszonozzam a derűt: „Tárgyalhatnánk egy vonaljegyről? – kérdeztem szellemesen. – Ötven fillérig el tudok menni." Kacagott egyet, jeléül annak, hogy humorérzék dolgában is jól áll, s átadott egy vonaljegyet. Ezek után – mivel hosszú megállónak vágtunk neki – leült velem szemben, és kinézett az ablakon. A Margit-hídon mentünk át éppen. Aranyló napfényben fürdött a világ, könnyű, szeptemberi pára lebegett a budai hegyek felett. Szelíd mosollyal nézett ki az ablakon, s anélkül hogy felém fordult volna, azt mondta: „Milyen szépek nálunk a szeptemberek ..." Egyetértően bólogattam: „Igen, a szeptemberek nálunk csakugyan szépek. És különösen szépnek találják azok, akiknek jókedvük van. Magának pedig jókedve van, hála istennek." A mosolyába némi zavar vegyült: „Vasárnap lesz az esküvőm." „Igazán? Sok boldogságot kívánok az utazóközönség nevében." „Köszönöm. Remélem, lesz. A vőlegényem nagyon rendes fiú. Nem is engedi, hogy az esküvőnk után is veszkelődjem ezzel a sok ronda utassal."

Felkelt, mert új utasok szálltak fel. „Tessenek helyet parancsolni!" – invitálta őket beljebb elragadó mosollyal. Azok hálásan és elérzékenyülten pislogtak rá. Szegények.