ALGA

Megrendülten értesültem egy újságcikkből azokról a sikeres kísérletekről, amelyeket magyar tudósok végeztek az algákkal, s amelyeknek eredménye alapján bizonyosra vehető, hogy étrendünk előbb-utóbb (s nem is sokára!) algalevessel, algakrémmel és algafőzelékkel bővül. Az algák – mint ahogyan olvasom – rendkívül táplálóak, fehérjében, zsírban, vitaminokban gazdagok. Termelésük roppant egyszerű és gazdaságos: semmi nem kell hozzá, csak víz. Abban terem meg az egysejtű alga, amely éppen azért, mert egysejtű, növénynek is, állatnak is nevezhető. De akárminek nevezem is, lényegében moszat marad.

Én azonban már most bejelentem tisztelettel, hogy algát nem eszem; egy kávéskanálnyi algakrém nem sok, de annyit sem fognak belém diktálni, sőt, szavamat adom rá, hogy ha algafőzelékkel találkozom, átmegyek a túlsó oldalra, s az algalevesnek sem köszönök vissza. Mielőtt az első ötven lityi vizet dézsába öntenék, hogy ott nekem vitamindús algát termeljenek, közlöm: rám az az alga ne számítson, felőlem osztódhat olyan szaporán, ahogyan csak akar, ő bizony belőlem nem eszik, és én őbelőle még kevésbé.

Az a generáció, amelynek szerény tagjaként van szerencsém élhetni, már túl sok különlegességet evett ahhoz, semhogy gyanakvás nélkül fogadhatná az algakrém hírét. Ennek a generációnak már két világháború tette változatossá az étrendjét, s ez a generáció nem szereti, ha étrendjét nem a szakácsok, hanem a tudósok teszik változatossá. Az első világháború kukoricalisztből készült csodáira, impregnált kenyerére, valamint ételimitációira már csak homályosan emlékszem, de annál inkább a számban még az íze például a sült makknak, amelyet a második világháború alatt falatoztam szerényen a brjanszki erdő tölgyeinek árnyékában üldögélve. No, és persze – az olvasóval együtt – jól emlékszem a háborút követő másfél éves infláció pompás csemegéire, a melaszra, a gombavirslire, hogy csak a legjelesebbeket említsem.

Ugyan, kinek csillanhatnak fel a gyomornedvei az algafőzelék hírére manapság, amikor a közértek és csarnokok tömve az élelmiszerek ezerféle fajtájával, s amikor húszféle ételnél egy másodosztályú étterem sem adja alább? Vigye a kánya az algát, amikor brüsszeli pavilonunkban a külföldiek ezrei távoztak spiccesen a töltött káposztánktól, s hol van az az algakrém, amely megállhat a mi halászlénk előtt?

Bigott híve vagyok a haladásnak, a kutató tudósok munkáját tisztelem, becsülöm. Bátorkodom azonban remélni, hogy az algakoszt érdekében nem fognak erőltetett menetben fáradozni. Bízom benne, hogy nem sürgős a dolog, s még nagyon hosszú ideig a töltött káposzta lesz a sztár, amely ugyan sajnos, nem osztódik, de viszont tejfölös, s az algakrém csak afféle kuriózum lesz, ínyenceknek való csemege, hogy azok se maradjanak éhkoppon, akik eltelve minden megszokott menütől, így sóhajthatnának: „Ejnye, de megennék egy tányér algát, sok hagymával!"

Egyébként persze mindegy. Felőlem kutathatják, termelhetik, főzhetik az algát, s még azt sem bánom, ha a malacpörkölt mellé egy tányérban odateszik az algafőzeléket is. De a többit bízzák rám. Majd én otthagyom.