103. FEJEZET

A TEVE KLUB Alex Ford ágya körül csoportosult, és nézték a barátjukat, aki visszanézett rájuk. Annabelle a kezét szorongatta, és könnyek futottak le az arcán.

Reuben és Caleb egymásra vigyorgott. Reuben Caleb fülébe suttogott. – Ne feledd el, nem kell neki virágot hozni!

Stone közelebb jött az ágyhoz, és a barátjára nézett. Alex még nem tudott beszélni, és az orvosok figyelmeztettek, hogy nem ismerik a sérülés mértékét, mert az agya is érintett volt.

– Lehet, hogy teljesen felépül. De az is lehet, hogy csak részlegesen – mondta a sebész.

– De életben marad – mondta Annabelle.

– Igen – mondta az orvos. – Életben marad.

Stone gyengéden Alex vállára tette a kezét. – Örülök... hogy újra köztünk vagy – mondta elfúló hangon.

Alex visszapislogott rá, de a szája mozdulatlan, néma vonal maradt.

Annabelle közel hajolt hozzá. – Veled leszünk az úton, minden lépésnél, Alex, minden lépésnél.

A férfi megszorította a kezét.

AZNAP ESTE Stone az íróasztalánál ült a faházában. Sok mindenen kellett gondolkodnia, de nem volt hozzá kedve. Érvényes ajánlata volt arra, hogy visszatérjen kormányzati szolgálatba, általa választott minőségben. Megígérte az FBI igazgatójának, hogy átgondolja, de nem mondta, mikorra.

Carmen Escalantét tanúvédelmi programba vonták, mert Carlos Montoya úgy döntött, rajta tölti ki a dühét. Stone úgy gondolta, a lánynak nem nagyon kell aggódnia. A világ már tudta, hogy Montoya áll a Lafayette Parkban és az azóta történtek mögött. Stone úgy vélte, a fickó nem lesz hosszú életű ezen a földön. Valaki az emberei közül átveszi a kartelljét, vagy az oroszok végeznek vele, amiért rájuk akarta kenni a bűneit, vagy az amerikaiak intézik el.

Stone-t nem érdekelte, hogy ki fogja végül megölni.

Ott voltak aztán a nanobotok, amelyek megváltoztatják a bombák és kábítószerek szaglenyomatát. Hát az biztos, hogy a Terrorelhárításnak lesz jó néhány álmatlan éjszakája miattuk.

Végül, bár nem akarta, Marisa Friedmanhez kalandoztak a gondolatai.

Vett kettejüknek egy lakatlan szigetet.

Jobban hasonlítunk egymásra, mint valaha is hajlandó lesz elismerni, John Carr.

Ebben tévedett. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra.

Vagy mégis?

Amint az íróasztalára meredt, ezeken a kétségeken rágódva, meglátott egy kis piros pontot, amint végigsiklik a régi, összekaristolt fafelületen, mint valami lángoló darázs, amíg el nem éri a testét. Lenézett, és figyelte, amint felkúszik a mellkasán, fel az arcán, és megállapodik, valószínűleg, a homloka közepén.

Nyugodt hangon kiszólt a sötétbe. – Korábbra vártalak.

Chapman tűnt fel előtte, rászegezve az ezúttal lézeres irányzókkal is felszerelt Waltherjét.

– Elnézést, általában pontosabb vagyok. Mikor jöttél rá?

– Tudom jól, hogy az MI6 nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy a legjobb ügynökei csak úgy dolog nélkül külföldön flangáljanak. Már régen le kellett volna venniük erről az ügyről, és hazairányítani. Nem csak azért voltál itt, hogy szemmel tarts. Vannak itt arra éppen elegen.

– Jó következtetés. De azért is maradtam, hogy segítsek neked megoldani az ügyet, és vigyázzak rád. Nem ez volt Watson dolga Holmes mellett? Hordozni a fegyverét, s időnként lepuffantani egy-egy sötétben ólálkodó alakot? A végén pedig elismerő felkiáltásokkal adózni a mesternek?

– Azt mondtad, nem olvastad ezeket a történeteket.

– Hazudtam. Valójában imádom őket. Azt is elárulom, teljes őszinteséggel, hogy élveztem Watsont játszani melletted.

– Ki osztotta rád, hogy eltégy láb alól? McElroy?

– Sir James őszintén kedvel téged. Ő azt hitte, hogy egyszerűen a megfigyelés a dolgom. Van, amit az ember még a keresztapja előtt is titokban tart. Én közelebb keresném az illetőt, valahol idehaza nálatok. Mi és a jenkik gyakran dolgozunk együtt. Te is tudod.

– Akkor hát Weaver?

– Ahogy ti amerikaiak mondjátok, sem cáfolni, sem megerősíteni nem akarom. Különösen cáfolni nem akarnám nagyon erőteljesen.

– Szóval az NHK főnöke összeállt az angol hírszerzéssel, hogy megölessen egy amerikai állampolgárt?

– Hát nem aranyosan működik ez a világ?

– Az elnök tud erről?

Képes volt a szemembe hazudni Camp Davidben? Azok után, hogy megmentettem az életét?

– Azt tényleg nem tudom. De ha Weaver az elnök háta mögött cselekszik, a beleegyezése nélkül, akkor nagyon bátor. Te meg nagyon rossz kisfiú voltál a szemében.

– Megteszek minden tőlem telhetőt.

– A legkevésbé sem hibáztatlak.

– Akkor tehát te hivatalos bérgyilkos vagy az óceán túlpartjáról?

– Amilyen te is voltál. Néha nyomozok, vagy megmentem a világot a királynő nevében, de főleg a sok fejfájást okozó ellenségekre pufogtatok.

– Biztos jó vagy benne.

– Ahogy te is az voltál. Talán a legjobb mind közül. – Félrebiccentette a fejét, és Stone-ra mosolygott.

– Árulj el nekem valamit. Tagadtál meg valaha is közvetlen parancsot?

Stone habozás nélkül felelt. – Egész pályafutásom során egyszer. Amikor még a hadseregben szolgáltam.

– Örültél, hogy megtetted?

– Igen.

– Na és amikor a Tripla Hatosnál szolgáltál?

– Akkor nem tagadtam meg egyetlen parancsot se.

– Örültél, hogy így volt?

– Nem. Ezt bántam meg a legjobban, egész életemben.

A nő leeresztette a pisztolyát, és a tokjába dugta. – Hát, számomra ez lesz az egyetlen alkalom, amikor megtagadom a parancsot.

Stone meglepődött. – Miért?

– Sok okom van rá, de nem szándékozom őket itt és most megbeszélni.

– De nem fognak felelősségre vonni, amiért nem teljesítetted a küldetést?

– Olyan hölgy vagyok, aki szeret kockázatot vállalni.

– Mostantól folyton a hátad mögé kell nézned.

– Eddig is azt csináltam, mióta csak beálltam az MI6-hoz.

– Látlak még valaha?

– A jövő egyikünk számára sem nyitott könyv.

Megfordult, és elindult kifelé, de még visszafordult. – Vigyázz magadra, Oliver Stone. Ó, és még valami. Elrakhatod a stukkered. Nem lesz rá szükséged, miattam legalábbis. De Riley Weavernek ne fordíts hátat. Az hiba lenne. Viszlát.

Egy pillanattal később Mary Chapman eltűnt.

Stone lassan visszatette a pisztolyát az íróasztal fiókjába. Abban a pillanatban, hogy meglátta a lézeres célzó piros pontját, az íróasztal középső, nyitott részén keresztül kifelé célzott. Örült, hogy nem kellett tüzelnie. Megvolt az esélye annak, hogy kölcsönösen megölik egymást.

Nem volt nagyon fáradt, noha későre járt. Már nem volt szüksége annyi alvásra, mint régen. Úgy vélte, ez a korral jár. Várt még egy keveset, aztán elindult. Elgyalogolt arra a helyre, ahol az egész elkezdődött.

Nem a Gyilok-hegyre. Ott az egész John Carr számára kezdődött el.

Õ most a Lafayette Parkban nézett körül, ahol az egész Oliver Stone számára kezdődött el. Ráadásul idetartozott, számos ok miatt. Átnézett a Fehér Házra, ahol az elnök bizonyára az igazak álmát aludta, bár éppen csak megúszott egy merényletkísérletet.

Stone a park ösvényeit rótta, időnként biccentve a biztonsági őröknek, akik jól ismerték. Azon gondolkodott, hogy vajon Alex Fordot kirendelik-e még valaha is külső őrségre. Ő most már élő legenda volt a Titkosszolgálaton belül, hős az elnök és az egész nemzet számára.

Stone jobban szerette volna egyszerűen csak újra egészségesen látni a barátját.

Aztán Chapmanre gondolt, aki végre hazatér a kis szigetére. Talán egyszer majd rászánja magát az utazásra, és felkeresi. De csak talán. Leült ugyanarra a padra, amelyre Marisa Friedman telepedett le azon az éjszakán, amikor a robbanás megrázta a Lafayette Parkot, és mozgásba hozta az eseményeket.

Stone ránézett a frissen ültetett juharfára, amely úgy állt ott új otthonában, mintha mindig is oda tartozott volna.

Ahogy némely ember is.

Ahogy én is.

Oliver Stone hátranézett, mély lélegzetet vett, és tovább csodálta a kilátást.