47. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL hétkor Chapman már Stone faházikójában volt, és nem érkezett egyedül. James McElroy komótosan beballagott a házba, és helyet foglalt a kandalló mellett. Most másik zakót vett föl, és nem kötött nyakkendőt. Nyitott gallérú, kockás inget viselt, haja gondosan fésülve, nadrágja frissen vasalva. Csak kivörösödött szeme és megereszkedett arca árulkodott a stresszről, amit átélt.

– Chapman beszélt nekem a kis éjszakai kalandjukról. – Nézte a megrongált ajtót és a golyónyomokat. – Nem oly civilizált szokás, mint mikor valaki bedob egy pohárkával lefekvés előtt – mutatott rá.

– Hát nem – hagyta rá Stone.

– Szóval amerikai kormányépület, mi?

– Igen.

– Tovább bonyolít egy már eddig is bonyolult ügyet.

– De most először jutottunk kicsit közel hozzájuk.

– Hát ez is valami, gondolom. – Megváltozott az arckifejezése. – Ma reggel beszéltem a miniszterelnökkel, Oliver – kezdte.

– És?

– Nem volt elragadtatva.

– Ami azt illeti, én se vagyok. Alig pár napja vagyunk az ügyön, de máris meghalt négy ember, és kevés híja volt, hogy a barátaimmal együtt nem lett hat.

– Igen, Chapman ügynök tájékoztatott arról a döntéséről, hogy beveti a, na, hogy is híjják őket?

– A Teve Klubot – mondta Chapman.

– Igen, a Teve Klub nevű csoportot, hogy segítségünkre legyenek. El kell ismernem, az elnevezés képzelőerőről árulkodik.

– Nem ért egyet azzal, hogy bevonom őket?

– Személy szerint mindig zseniálisnak tartottam irreguláris erők bevetését, kiváltképp, amikor a fizetett reguláris erők hiányoznak. Hogy itt is ez volt-e a helyzet, nem tudnám megítélni. De nem is ez a kérdés.

– Mi tehát a probléma?

– Úgy tudom, ráállított egy embert Fuat Turkekulra.

– Igen. Harry Finnt. Tengerészgyalogos elit kommandós volt. Most olyan testületnél dolgozik, amely a Belbiztonsági Minisztérium keretében az ebben az országban található érzékeny szervezetek és létesítmények biztonságának fokozásával foglalkozik. Kivett egy kis szabadságot, és úgy döntött, arra szánja, hogy nekünk segítsen.

– Természetesen mindent tudok az anyjáról, Leszjáról, és az apja, Rayfield Solomon sorsáról is.

Stone meghökkent. – Nem tudtam, hogy ez nyilvános információ.

– Természetesen nem az – felelte McElroy. – Nem is tudnék róla semmit, ha Solomon nem lett volna a barátom sok évvel ezelőtt. Együtt hajtottunk végre néhány bevetést Ázsiában és Dél-Amerikában. Leszját pedig még a volt Szovjetunióban ismertem meg. Én voltam az első az összes nyugati hírszerző ügynökségnél, aki tudta, hogy kettős ügynök.

– Akkor ismeri az egész történetet? Úgy értem, az engem érintő részét? Hogy mit tettem Rayfield Solomonnal?

– A parancs az parancs, Oliver. Az ember csak végrehajtja. Ha nem tette volna meg, akkor parancsmegtagadásért felelősségre vonják. Főbe is lőtték volna árulásért. Tudom jól, hogyan intézik a jenkik az ilyen ügyeket, mert mi is hasonlóan tesszük.

– Vissza is utasíthattam volna.

– De már nem lehet megváltoztatni, bárhogy szeretné.

– Akkor Harryról is tud?

– Nem, nem mindent.

Stone és McElroy egymásra pillantott.

– De megbízik benne, ugye? – kérdezte McElroy.

– Minden kétséget kizáróan bebizonyította az irántam való hűségét.

– Megkérdezhetem, hogyan állította maga mellé? Talán azzal, ami maga és az ő apja között történt?

– Megtaláltuk a módját. Nem mondhatok többet.

– Értem. – McElroyt szemlátomást nem elégítette ki a válasz. – De mégis, felfedni neki Fuat tartózkodási helyét és szerepét? Ezzel kissé messzire ment, nem? Azt kell mondanom, hogy meglepett.

– Nem kérhetek meg valakit, hogy kockáztassa az életét anélkül, hogy megmondanám neki, miért. Harry tudja, mit jelent Fuat Turkekul ennek az országnak, és mindent meg fog tenni, hogy védelmezze.

– Ami felvet egy kérdést. Miért gondolja, hogy Fuatnak erősebb védelemre van szüksége?

– Gross ügynök úgy vélte, hogy a sajátjai kémkednek utána. Garchik ügynök is ugyanezt hiszi. Tegnap este pedig arra jöttünk rá, hogy a parkbeli lövöldözők nem a szállodából nyitottak tüzet, hanem olyan kormányzati tulajdonban levő épületből, amelybe csak különleges biztonsági kártyával lehet bejutni.

– Értem – biccentett McElroy.

– Tud arról, hogy a bomba maradványai közt olyan anyagot talált a Terrorelhárítás, amelyet nem tudnak azonosítani? Ami miatt a NASA-t is bevonták?

– Igen, Chapman jelentette. Bombákat az űrbe? Abból a számtalan ügynökségből, amijük van, miért éppen a NASA-t?

– Talán arra következtettek, hogy valamelyik űrprogramhoz használhatják azt az anyagot. Más ötletem nincs.

– Az oroszokon kívül maguk az egyetlen ország, amelynek említésre méltó űrprogramja van, leszámítva néhány gazdag ember magánkezdeményezését.

Chapman és Stone egymásra néztek. Ha McElroy észre vette is, nem adta jelét.

– Szerintem a NASA sem lesz képes azonosítani az anyagot – szólt Stone.

– Vagy ha igen, nem fogják elárulni. Vagy nem engedik nekik – fűzte hozzá Chapman.

McElroy egyikükről a másikukra nézett. – Hát, úgy fest, kivételesen rohadt egy kalamajkába kerültünk. Volt már olyan korábban is, hogy a hátam mögé kellett nézegetnem, de most nincs a szélrózsán olyan irány, amerre ne ellenséget találnék.

– Mit akar a miniszterelnök?

– Biztosítékot, hogy egy rossz helyzetet nem rontunk el még jobban.

– Lehet ezt még sokkal tovább rontani? – kérdezte Chapman.

– Bármit lehet tovább rontani – mondta McElroy. – Oklahoma Citytől szeptember 11-ig sokat romlott a helyzet. Vagy a londoni metrótámadástól a mumbai merényletekig. Lehet, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa, amint Weaver igazgató is felvetette magának a múltkor.

– Nem is hallottam róla azóta. Gondolom, a Gross ügynökkel történtek miatt.

– Ha találgatnom kellene, azt mondanám, hogy Weaver igazgató úr pánikba esett. Fél bárkivel kapcsolatba kerülni. Úgyhogy ne vegye a szívére.

– Ez elég ocsmány helyzet, hiszen a hírszerzési szervezetünk fejéről van szó.

– Márpedig a helyzet éppen ilyen. Olyan ez, mint amilyen a teljes pénzügyi összeomlás volt. A hitelpiacok befagytak, senki sem bízott senkiben. Így állunk most a hírszerzés berkeiben.

– Közben meg a rosszfiúk szépen lelécelnek – mondta bosszúsan Chapman.

– Pontosan.

– Még csak befolyásolni sem tudjuk, hogy mit csinálnak a rosszfiúk – mondta Stone.

– Az attól függ, hogy kicsodák – mondta erre McElroy.

Stone ezen eltöprengett egy pillanatig. – Arra gondol, amire gondolok, hogy gondol?

– Mit gondol, hogy mit gondolok, Oliver?

– Hogy vonuljunk vissza, mert némelyeknek nem tetszene, amit találunk?

– Igen, ez nagyjából leírja a helyzetet.

– És azt akarja, hogy ezt tegyük?

McElroy nehézkesen reszkető lábaira állt, és nem fogadta el Chapman segítségét. – Boldogulok. – Megigazította a zakóját, majd Stone-hoz fordult. – Ilyesmit én nem mondok. Sőt, ami engem illet, teljes gőzzel előre, és pokolba a torpedókkal, ahogy, azt hiszem, a maguk Farragut admirálisa mondta.

– Na és a miniszterelnök?

– Igazán kellemes fickó, de a hírszerzés nem az ő területe. Amíg pedig rám bízza a brit lakosság biztonságát, úgy járok el, ahogy jónak látom. Nem tűröm, hogy megbénítsanak. Én megbízom magában, és maga is megbízik bennem. Ez elég.

– A parancs megtagadásáért drágán kell fizetni.

– Túl öreg vagyok ahhoz, hogy érdekeljen. De ne feledje a korábbi figyelmeztetésemet. Az, amit eddig láttunk, alighanem csak az, aminek látszik, és nem több.

– Ami azt jelenti, hogy az összes eddigi következtetésünk hibás.

– Talán nem mind. De a fontosabbak igen.

Chapmanre nézett. – Maguk ketten jó párost alkotnak, hacsak az ösztöneim teljesen cserben nem hagytak. Vigyázzanak egymásra. – Megfordult, hogy távozzon. – Ó, és Oliver...

– Igen?

– Tényleg örülök, hogy ez a Teve Klub a maga oldalán áll.

– Én is.

– Ne feledje, ha ezt elszúrjuk, a magasságos ég sem segít rajtunk.

– Nem feledem.

– Még egy dolog. Egy autó áll odakint, hogy a Washingtoni Területi Irodához vigye mindkettejüket. Az FBI beszélni akar magukkal. – McElroy meglengette a sétapálcáját. – Sok szerencsét.