68. FEJEZET

KIJÖTTEK A TEMPLOMBÓL, és lassan elindultak vissza a parkba.

– Szóval most már George Sykes is gyanúsított – mondta Chapman. – Van egyáltalán valaki, aki nincs benne ebben az ügyben?

– Egy összeesküvéshez nem elég egy ember – osztotta meg vele megfigyelését Stone.

– Oliver?

Megfordultak, és Alex Fordot látták, amint feléjük baktat.

– Bízd most rám a beszédet – mondta gyorsan Stone Chapmannek, és a barátja felé fordult. – Helló, Alex.

– Most végre hajlandó leszel nekem elmondani valamit, ami legalább távolról hasonlít az igazságra? – kérdezte Alex feszült hangon.

– Tudom, hogy titokzatoskodónak és rejtélyesnek tűnök, de nem hiszem, hogy jó ötlet volna, ha bármit is tudnál erről az egészről.

– Tehát így állunk? Csak tiszteletbeli tagja lettem a Teve Klubnak?

– Nem, nem úgy értettem. De most hivatalos megbízatásom és jelvényem van, és...

– De ez nem tartott vissza attól, hogy beavasd Annabelle-t, Harryt és Reubent, ugye? Nekik nincs se jelvényük, se megbízatásuk, de nekem van.

– Tudom, hogy mennyire nem egyszerű ez.

– Ó, nagyon is egyszerű. Teljesen kizártatok a körből. Pedig azt hittem, barátok vagyunk. Meg hogy a barátságunk felülemelkedik minden máson.

Stone mondani akart valamit, de meggondolta magát. Ránézett Chapmanre, aztán vissza Alexre.

– Igazad van.

Erre az egyszerű beismerésre minden düh elpárolgott a titkosszolgálati ügynökből. – Jól van.

– Haladtunk egy keveset – mondta Stone. – De nem eleget, és az az érzésem, hogy kezdünk kifutni az időből. Ha pedig nem voltam teljesen őszinte hozzád, az részben azért van, mert rendkívül kényes helyzetben vagy.

– Részben?

– Igen, részben pedig azért, mert ilyen ügyetlenül kezeltem a barátságunkat.

– Tudsz nekem mondani erről valamit? Aggódnom kell? Úgy értem, az elnök miatt?

– Nem tudok az elnök ellen irányuló konkrét fenyegetésről, ha erre gondolsz. Ha tudnék, te és az elnök is értesülnétek róla. Erre esküszöm.

– Hallottam, hogy találkoztál vele Camp Davidben.

– Igen. Muszáj volt nyíltan beszélnem vele.

– Neki is ilyen volt a hozzáállása?

– Igen. Egészen meglepő mértékben.

– Úgy tudom, Reuben még mindig kórházban van.

– Igen. Az meleg helyzet volt, Alex, nagyon meleg.

– Könyörögtünk, hogy segíthessünk, Oliver. Mi itt mind nagyfiúk és nagylányok vagyunk.

– Igen, ezért én vagyok felelős. Többször nem követem el ezt a hibát.

– Nem óvhatod meg mindentől a barátaidat.

– De legalább annyit megtehetek, hogy nem sodrom őket veszélyes helyzetekbe.

– Azt mondtad, haladást értetek el. Közel vagytok ahhoz, hogy kiderüljön, mi történt itt?

– Nos, igen.

– Rossz?

Stone Chapmanre nézett, mielőtt felelt. – Igen, azt hiszem, hogy nagyon rossz.

– Akkor legyetek nagyon óvatosak. És ha van valami, amiben segíthetek, hát itt leszek. – Alex megfordult, és elment.

– Remek fickó – mondta Chapman.

– Az. Valahányszor beszélek Alexszel, az jut eszembe, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért ilyen barátaim vannak, és milyen érdemtelen vagyok rá, hogy ilyen barátaim legyenek.

– Biztosan ők is így éreznek veled kapcsolatban.

– Gondolod? Én nem hiszem.

– Most mihez kezdünk Mr. Sykesszal? Frontális támadás, vagy valami finomabb megközelítés?

– Utóbbi. De frontális is.

– Azt hogy lehet csinálni?

– Épp azon gondolkodom. Közben pedig eszembe jutott valami más is. Emlékszel a meggyilkolt hispán munkásokra?

– Igen?

– Lloyd Wilder nem volt benne. De a hispánok mindannyian.

– Micsoda?

– Aki elmesélte Annabelle-nek, hogy látta a fickót, aki leszerelte a kosárlabdagyűrűt, hazudott.

– De úgy gondoltad, hogy Wilder is benne volt. Mitől változott meg a véleményed?

– Gyanakodtam, hogy benne lehetett, de nem voltam meggyőződve róla. Ám miután végiggondoltam, rájöttem, hogy a gyanúm téves volt.

– Miért?

– Annabelle és Reuben idegenek voltak a bárban, és a faiskolát keresték. Ezek az emberek meg önként elmesélték, hogy láttak valakit, de nem John Kravitzot, amint leszereli a gyűrűt.

– Na és?

– Megrendezték az egészet. Az ürge azt mondta, hogy egy épület mögött rejtőzött. Amikor ott voltunk, láttuk, hogy az az épület, amelyiken a kosárlabdagyűrű volt, legalább tizenöt méterre fekszik a legközelebbi épülettől. Ha sötét van, és valaki létrán áll, gyakorlatilag lehetetlen nemhogy azonosítani, hanem még a testalkatát vagy a korát megmondani is. Akkor honnan tudta, hogy nem John Kravitz volt az?

– Tényleg. A tag még azt is mondta, hogy elment, mielőtt az illető lejött a létráról.

– Aztán nyomban azután, hogy Annabelle és Reuben megszerezte ezt a „kritikus” információt, megtámadják őket.

– Azt hiszed, ezt is megrendezték?

– Azt hiszem, hogy tudták, ki Annabelle és Reuben, még mielőtt beléptek volna abba a kocsmába.

– És megpróbálták megölni őket...

– Megpróbálták, ez a helyes kifejezés. Tudom, hogy Reubent kétszer is meglőtték, de egyik sem végzetes sérülés. Szándékosan nem végzetes. Reuben nagyon bátor, az igaz, de olyan nincs, hogy valaki egy szál pisztollyal lerohan egy géppisztolyokkal védett pozíciót. Amazok aligha vonultak volna vissza. Reubennek a tűzharc minden logikája szerint halottnak kellene lennie.

– Vagyis úgy érted, szándékosan hagyták életben? De miért?

– Azért, hogy Annabelle és Reuben visszatérhessenek hozzánk a sztorival, amit hallottak. Újabb elterelés, újabb zsákutca, amit végig kell vizsgálnunk, fecsérelve az időnket. A négy hispánt pedig közben lepuffantották. Újabb zűrzavar, ami még messzebb visz minket az igazságtól.

– Valaki pedig szépen takarítgat utánuk – mondta Chapman. – Kiiktatja a tanúkat.

– Igen.

– Ha ez így van, akkor az illetékesek tényleg hosszú pórázra engedték Turkekult. Még megöl mindenkit, mielőtt felakasztja magát.

– Lehet.

– Most pedig Sykes? – kérdezte Chapman.

– Igen. Most Sykes.