22. FEJEZET

FÉL ÓRA elteltével Stone visszaérkezett a Lafayette Parkba. A terület még mindig le volt zárva, a legerősebb biztonsági intézkedésekkel, amiket Stone valaha is látott. A zárlat még szorosabb volt, mint a szeptember 11-i merénylet után. Valaki egészen a nemzet vezetésének szívéig hatolt, a biztonságiak döbbent arc– kifejezéséből pedig Stone dühöt, zavarodottságot és félelmet olvasott ki.

Éppen amikor a robbanás helyszínéhez ért, Chapman csatlakozott hozzá. Laza fekete ruhát viselt, amire szintén fekete dzsekit húzott, amit kissé bőre szabtak, hogy elférjen alatta a hónaljtok.

– Minden női ügynök, akivel csak találkoztam, az övén viselte a stukkerét – jegyezte meg Stone.

– Tényleg? Én könnyebbnek találom a hónaljtokból kirántani. Ráadásul nem kell azt a nyamvadt stukkert a harisnyámba szuszakolni, valahányszor a klotyón vagyok. Itt fenn azon a helyen még egy plusz réteg szövet is van varrva a ruhámba.

– Minek?

A nő dühödt pillantást vetett rá. – Azért, mert mellem van, ha nem vette volna észre, Stone ügynök.

– Próbáltam a nemiséget kihagyni a dologból, Chapman ügynök.

– Politikailag nagyon korrekt magától. Szóval Jemen? – kérdezte Chapman.

– Maga elhiszi?

– Piszkosul kényelmes egyesek számára.

– És a főnöke?

– Ő igazán nem sok mindent hisz el elsőre.

– Ez a korral jár – vélte Stone. – Garchik ügynök is idejön délután, hogy utánanézzen a dolgoknak.

– Utánanézzen? Nem szedett össze elég hulladékot a kis csúcstechnikás törmelékelemzőjéhez az első alkalommal?

– Azt hiszem, azért jön vissza, mert aggódik bizonyos dolgok miatt.

– Oliver!

Stone azonnal megfordult, amikor a hangot meghallotta. Különleges, felejthetetlen hang volt. Régen nem hallotta már.

– Adelphia?

A nő a H utcánál felállított kordon mögött állt, négy rendőrrel és két titkosszolgálati ügynökkel nézett farkasszemet.

Stone odasietett hozzá, a nyomában Chapmannel.

Az egyik ügynök megszólalt. – A hölgy azt állítja, ön kérte, hogy itt találkozzanak. Különben nem juthatott volna ide.

– Adelphia? – kérdezte Stone újra, és a nőre bámult.

– Tehát tényleg ismeri, uram? – kérdezte az ügynök.

– Igen.

– De akkor sem engedhetjük be a szalagon belülre. Még nem oldották fel a terület zárlatát.

– Sebaj – felelte Stone –, majd én kimegyek, és kikísérem innen.

Kiment egy átjárón a kordonon kívülre, karon fogta Adelphiát, és a Szent János-templom irányába vezette. A bejárat közelében volt egy pad, amit Stone jól ismert, mert korábban gyakran használta zöldfülű CIA-ügynökök kiképzésekor arra, hogyan adhatnak át titkos jeleket és utasításokat. Ma már csak egyszerű pihenőhely volt.

Leültek, miközben Chapman a közelben, de hallótávolságon kívül téblábolt, engedve Adelphia sürgető kívánságának, hogy négyszemközt beszélhessen Stone-nal.

Adelphiának és Stone-nak megvolt a közös előtörténete. Adelphia már Stone előtt a Lafayette Parkban tüntetett. Aztán összebarátkoztak. Adelphia néhány igen nehéz életszakaszában sokat segített Stone-nak. Végül egy napon nem tért vissza kis sátrába, ami a park széléhez közel állt. Pár nap múlva Stone elment a kínai negyedbe, ahol a nő egy kis lakásban lakott egy vegytisztító fölött. A lakás üres volt. Senki sem tudta megmondani, hová ment Adelphia. Stone nem is látta egészen eddig a pillanatig.

Idősebbnek tűnt, a haja tele volt ősz szálakkal. Az arca, amely már akkor is ráncos volt, mikor még gyakran találkoztak, most még barázdáltabbnak és megviseltebbnek tűnt, a szeme alatti táskák megnőttek. Stone annak idején veszekedősnek és titkolózónak ismerte meg, de annyit megtudott a hátteréről, hogy rendkívüli élete volt, mielőtt a felbukkant a tiltakozók között a Lafayette Parkban.

– Adelphia, hol voltál ennyi ideig? Egyszerűen csak eltűntél.

– Muszáj volt, Oliver. Eljött az ideje.

Már nem olyan erős akcentussal beszélt, mint azelőtt. Akkoriban küzdött kicsit az angol nyelvvel, de számottevően fejlődött.

– Mi az, hogy eljött az ideje?

– El kell mondanom neked valamit.

– Micsodát?

– Előbb egy kérdés: újra a kormánynak dolgozol?

– Újra? Honnan tudod, hogy valaha is nekik dolgoztam?

– Sok minden van, amit nem tudok rólad, Oliver. De vannak dolgok, amiket igenis tudok. – Egy pillanat szünetet tartott, majd hozzátette: – Például hogy az igazi neved John Carr.

Stone hátradőlt, és új megvilágításban tanulmányozta a nőt. – Mióta tudod?

– Emlékszel arra, amikor az a fickó megtámadott, miközben pénzt akartam adni egy szegény hajléktalannak?

– Emlékszem.

– Olyan technikával védted magad, amilyet azelőtt csak egyszer láttam. Amikor pár szovjet elit kommandós jött Lengyelországba, hogy másképp gondolkodókra vadásszanak.

– Azt hitted, kém vagyok?

– Megfordult a fejemben az is, de az események mást mutattak.

– Tudomásodra jutottak egyes események?

– Tudtam, hogy a hazád elárult. De most újra nekik dolgozol?

– Igen.

– Akkor segíthetek neked.

– Hogyan?

– Volt itt parkban egy öltönyös férfi azon az estén, ugye?

Stone közelebb hajolt. – Te tudod, hol van?

– Igen.

– Azért jött, hogy találkozzon valakivel?

– Igen. – A nő kis szünetet tartott, majd folytatta: – Azért jött, hogy velem, találkozzon.