35. FEJEZET

MIKÖZBEN John Kravitz érkezésére vártak, Stone és Chapman körülnéztek a telepen. Néhány fáradt hispán munkás nézte õket távolról, bizonyára attól féltek, hogy a BH-tól jöttek. Stone rájuk sem hederített, ám valami más felkeltette a figyelmét. Az iroda mögötti épületen csavarlyukak voltak a deszkán, és annak a lenyomata a faanyagon, ami valaha oda volt rögzítve. Stone rámutatott, de Chapman csak értetlenül bámult.

– Kosárlabda-karika – mondta Stone. – Legalábbis a helye.

– Vagyis valaki leszerelte?

– De nem tömte be a lyukakat és nem festette át.

Mikor visszamentek az irodába, és megkérdezték Wildert, azt mondta, hogy nem tud a hiányzó karikáról.

– Az biztos, hogy tegnap még ott volt. A fiúk játszottak rajta.

Harminc perc telt el, és bár fél tucat ember megérkezett közben, Kravitz nem volt köztük.

– Szükségünk lesz a címére – mondta végül Gross.

– Biztos vagyok, hogy semmi köze hozzá – mondta Wilder.

Stone félrevonta Grosst. – Chapman és én elmegyünk hozzá, maga maradjon itt Wilderrel.

– Úgy gondolja, benne van?

– Egyelőre nem tudom, mit gondoljak, úgyhogy azt kell feltételeznünk, hogy igen.

– Fel tudom hívni odahaza, hogy lássuk, minden rendben. Megmondom neki, hogy jöjjön be – mondta Wilder.

– Nem – mondta Stone. – Semmi telefonhívás. Üldögéljen itt nyugodtan Gross ügynökkel.

Stone biccentett Grossnak, és az FBI-ügynök keze leereszkedett az övtartójában levő pisztoly agyára, aminek láttán Wilder ismét levegőért kezdett kapkodni.

– Ne hívjak néhány helyi erőt hátvédnek? – kérdezte Gross.

– Pár helyi zsaru jól jöhet – értett egyet Stone. – Csak mondja meg nekik, hogy ne szirénázva érkezzenek, és maradjanak a háttérben, amíg nem hívjuk őket.

– Sok szerencsét – bólintott Gross.

Egy perccel később Stone és Chapman ismét a Crown Vicben ült, és elindultak a lakókocsipark felé. Stone vezetett. A szedán gyorsan haladt az úton. Elhúztak egy járőrkocsi mellett, amelyik ugyanabba az irányba haladt. A száguldó autót látva a a kocsit vezető zsaru már nyúlt a villogó kapcsolója után, amikor Stone lassított, lejjebb húzódott és kimutatta a jelvényét az ablakon. Az anyósülésen ülő rendőr leengedte az ablakát.

– Maguk a helyi zsaruk, akiket a segítségünkre mozgósítottak? – kérdezte Stone.

A rendőr bólintott. – A Lafayette Park-i bombarobbantás lehetséges gyanúsítottja?

Stone bólintott. – Jöjjenek utánunk.

– Igen, uram – mondta a szemmel láthatóan izgatott seriffhelyettes.

Stone felhúzta az ablakát, és beletaposott a gázba.

Chapman rápillantott, és a Stone hónaljtokjában levő stukkert nézegette.

– Milyen fegyvert viselsz?

– Nem hinném, hogy ismered.

– Miért nem?

– Először is, idősebb, mint te.

– Ismerem az összes fontos gyártmányt. Amerikaiakat, európaiakat, kínaiakat és oroszokat.

– Ez nem tartozik az ismert márkák közé.

– Ismerek párat a kevésbé népszerű márkák közül is.

– Ezt nem gyártották sorozatban.

– Kis szériás?

– Mondhatjuk úgy is.

– Hány készült belőle?

– Egy.

Amikor odaértek a lakókocsiparkhoz, Stone leállította az autót az út szélén, és gyalog indultak Kravitz lakókocsija felé. A park körülbelül huszonöt lakókocsiból állt, amelyeket állandó alapzatra állítottak és vastag farönkökkel támasztottak ki. A két zsaru körülbelül tíz lépéssel lemaradva követte őket a keskeny, kavicsos ösvényen, amely az egyetlen be– és kijárást képezte.

– Ha bombát gyárt a pasas, akkor lehet, hogy bedrótozta a lakókocsiját is váratlan látogatók ellen – jegyezte meg Chapman.

– Ez nekem is eszembe jutott.

– Akkor nem fogunk csak úgy bekopogni az ajtón, ugye?

– Majd kitalálunk valamit.

Chapman lehervadt kissé. – Mindenesetre örülök, hogy van terved.

– Ilyen helyzetben a terv rendszerint fabatkát sem ér. Az ember profi mód reagál az adott helyzetre. Ez a legjobb terv.

A lakókocsi oldalt állt egymagában, előtte kis kavicsos tér, ahol egy ősrégi, kopott Chevy kisteherautó állt, amelynek a lemezei rozsdásodtak, a festék pedig pergett róla. Ellenőrizték, hogy a jármű üres, majd fedezékbe húzódtak mögötte.

Stone a két rendőrre nézett, és a kezével jelezte, hogy hol helyezkedjenek el. Amikor a helyükön voltak, hangosan a lakókocsi felé kiáltott. – John Kravitz!

Semmi válasz.

– John Kravitz! Szövetségi ügynökök vagyunk. Jöjjön ki úgy, hogy jól lássuk a kezeit. Most rögtön.

Semmi.

Chapman Stone-ra nézett. A két zsaru és rábámult.

– Most mit csinálunk? – kérdezte a nő.

– Keményebb módszerhez kell folyamodnunk – mondta Stone.

– Azaz?

Stone a lakókocsi végéhez erősített fehér tartályra nézett, és előhúzta a pisztolyát. – Kravitz, öt másodperce van, hogy kijöjjön, mielőtt golyót eresztek a gázpalackjába, és a pokolba küldöm.

– Megvesztél? – sziszegte Chapman.

A két zsaru is Stone-t nézte, mintha azon tanakodnának, hogy nem éppen őt kellene-e letartóztatniuk.

– Két másodperc, Kravitz! – kiáltotta Stone.

Felmérte a lőtávolságot, és célgömbjét a tartályra emelte.

– Stone! Mindannyiunkat felrobbanthatsz! – mondta Chapman.

– Egy másodperc, Kravitz!

A lakókocsi ajtaja kinyílt, és felemelt kézzel kijött Kravitz. Úgy tűnt, mint aki éppen most ébredt fel. – Ne lőjenek! – mondta kérlelő hangon. – Nincs fegyverem! Mi a fenét akarnak tőlem? Csak elaludtam. Ezért már kiküldik a szövetségieket?

Stone a lakókocsi ablakában látta meg a villanást. Nyomban tudta, mi az, és felüvöltött. – Mindenki a földre! Most! – A karjánál fogva lerántotta Chapmant. A szeme sarkából látta a két zsarut a földre vetődni. Kravitz még mindig egyenesen állt, elképedve. Stone elengedte Chapmant, megpördült, a fegyverét az erdőre szegezte, és lőtt. Ugyanabban a pillanatban valahonnan mélyen az erdőből is kilőttek egy golyót. Az egyszerre eldördülő két lövésnek olyan volt a hangja, mint egy kisebb robbanásnak. Stone példáját követve Chapman egy másodperc alatt előkapta fegyverét, és leadott hat lövést az erdő felé.

Az erdőből kilőtt lövedék mellbe találta Kravitzot, a hátán jött ki, és a férfit a lakókocsi oldalához vágta. Kravitz egy másodpercig tágra nyílt szemmel, mozdulatlanul állt, mintha fel sem fogná, hogy meglőtték. És megölték. Aztán leroskadt a földre. Stone tudta, hogy halott, mielőtt leért a kavicsokra. A nagy hatótávolságú puskalőszer majdnem mindig halálos, ha a mellkas közepén éri az áldozatot.

Mielőtt bárki más mozdulni tudott volna, Stone felállt, és az erdő felé szaladt. A fák vonalát fürkészte, közben visszaszólt a válla felett. – Nézzék meg, hogy lélegzik-e még. Ha igen, tegyenek meg mindent érte és hívják a mentőt. Aztán biztosítsák a helyszínt, és hívjanak erősítést. Chapman, gyere velem, mélyen lehajolva.

A nő rohant utána, amint elérte az erdőt.

– Messzehordó puska volt – mondta. – Mozgást keress ötszáz méterre és távolabb.

– Honnan tudtad egyáltalán, hogy van ott valaki?

– Láttam a céltávcsöve lencséjét tükröződni a lakókocsi ablakában. Persze nem volt esélyem pisztollyal eltalálni a lövészt, csak azt reméltem, hogy megzavarom a célzásban.

Miután pár percig eredménytelenül keresgéltek, visszarohantak a lakókocsihoz. Útközben Chapman megszólalt. – Valószínűleg megmentetted az életemet.

– Nem te voltál a célpont.

– Akkor is.

– Szívesen.

Mikor odaértek, Stone megkérdezte a zsarukat. – Van valami?

Az egyik rendőr a fejét rázta. – Halott. Hívtunk erősítést.

– Állítsanak fel útzárakat és kutatócsoportokat egymérföldes körben. Valószínűleg késő, de meg kell próbálnunk.

A zsaru megragadta a rádióját, hogy végrehajtsa az utasítást.

Stone Chapmanhez fordult. – Maradj mélyen lehajolva, és kövess.

Lopakodva odamentek a holttesthez. Kravitz a hátán feküdt, karja-lába széttárva. Szeme tágra nyitva, élettelenül bámulta a kék eget. Karmazsinvörös folt volt az ingén ott, ahol a lövedék behatolt.

– Egyetlen lövés – kommentálta Stone. – BP.

– BP?

– Bal pitvar. Felsőtestre leadott lövésnél magam is az aortát kedveltem legjobban.

– Most csak viccelsz, ugye?

Stone rá sem pillantott; Kravitz testét vizsgálgatta. – Az emberi test működésének ismerete alapvető minden jó mesterlövész számára.

– Na most legalább tudjuk, hogy Kravitz benne volt a bombamerényletben.

– Valaki pedig lepuffantotta, hogy ne énekelhessen. Eddig világos. Ami már nem annyira világos, az az, hogy honnan tudták, hogy ma délelőtt idejövünk?

Chapman körülnézett. – Értem, mire gondolsz. Nem szóltunk róla senkinek. Hirtelen elhatározás volt, és Gross a parkban vett fel minket. Wilder sem beszélhetett senkinek, hiszen Gross vele van.

Stone megdermedt. – A fenébe!

– Mi van?

Stone nem válaszolt. Beütötte az FBI-ügynök számát a telefonjába, ami csak csengett egy darabig, majd a hangposta jelentkezett. Utasította a két rendőrt, hogy maradjanak a bűntény színhelyén és várják meg az erősítést, majd százhatvanas tempóval száguldott vissza a faiskolába, miközben Chapman öklei kifehéredtek, úgy markolta a könyöklőt a kocsi ajtaján. Útközben újabb helyi zsarukat mozgósított, hogy jöjjenek elébük a faiskolához. Mikor odaértek, Stone tudta, hogy valami nincs rendben. A behajtó aszfaltján levő guminyomokra mutatott. – Azok nem voltak itt, mikor az előbb itt jártunk. Valaki igencsak sietve távozott innen.

Stone nem várta meg, hogy a többi rendőr odaérjen. Előhúzta a pisztolyát, és berúgta az iroda ajtaját.

A nő, aki bekísérte őket Wilderhez, a padlón feküdt, homlokán golyó ütötte lyukkal. Stone intett Chapmannek, hogy fedezze, majd lassan megközelítette a belső iroda ajtaját. Lekuporodott, és a szabad kezével a fal fedezékéből kinyúlva fordította el az ajtó gombját, és belökte az ajtót. Majd hátraugrott úgy, hogy szabad lővonala legyen befelé.

De hátsóbb pozíciójából Chapman már mindent látott. Hangosan felsóhajtott, miközben Stone odaállt mellé.

Wilder közvetlenül az ajtó mögött feküdt. Onnan is, ahol álltak, Stone és Chapman látta jól, hogy az arcának nagy része hiányzik.

– Sörétes puska – mondta Stone.

Közelebb lépett, stukkerét egyenesen előretartotta, készen arra, hogy lőjön, ha valaki rátámad. Pár másodperccel később jelzett, hogy minden tiszta.

Chapman bement, és odaállt Stone mellé, aki Tom Gross különleges ügynök holttestét nézte. Gross az íróasztal mögött feküdt, pisztolya a kezében, széles mellkasán két lőtt seb. Stone letérdelt mellé, és ellenőrizte a pulzusát. Aztán megrázta a fejét. – Bevégezte. A francba! A rohadt életbe!

– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Chapman, és ő is a halott ügynökre bámult.

Stone körülnézett. – Különválasztottak egymástól, és kijátszottak minket. Úgy tűnik, tudják, mit csinálunk, még mielőtt mi magunk tudnánk. – Letérdelt, és megérintette Gross pisztolyának a csövét. – Meleg. Lőtt vele, mégpedig nem régen.

– Talán eltalálta valamelyiküket.

– Talán – körbenézett a szobán, további vérnyomokat keresve, de nem talált. A szemközti falra mutatott, amin golyó ütötte lyuk volt. – Valószínűleg Gross egyetlen lövése, mielőtt meghalt. Legalább harcolva esett el.

– És most mi a jó fészkes fenét csinálunk? Közeledő szirénák hangja hallatszott.

– Nem tudom – mondta Stone. – Nem tudom.