45. FEJEZET

SÖTÉT VOLT a városban. Stone erősen figyelt a maga választotta leshelyről a Lafayette Parkban. Megnézte az óráját. Még tíz másodperc. Fejben számolt vissza. A távolban a fény villogni kezdett. Ezt a kis bemutatót Chapmannel együtt találták ki. A nő egy nagy teljesítményű lézert kapcsolgatott ki-be, a torkolattüzek felvillanását utánozva.

A Hay-Adams Szálló tetőkertjében állt a lézerrel, és a fény alig látszott onnan, ahonnan Stone figyelt. A fák lombjai pedig még tovább zavarták a szabad rálátást. Stone hívta Chapmant, és beszámolt neki a megfigyeléseiről. A nő továbbment a kísérlet másik helyszínére, egy másik épületbe, amely a szálloda mögött, balra helyezkedett el. Stone azért választotta azt az épületet, mert a szállodát használta kiindulási pontként, és figyelembe vette a lövedékek szóródását a parkban. Emlékezett rá, hogy a fellelt lövedékeket jelző kis sátrak mind a park bal, azaz a nyugati oldalán voltak. Ez ugyan eleinte nem tűnt szokatlannak, azzal a felismeréssel párosítva viszont, hogy a lövészek nem a Hay-Adamsben voltak, egyenesen a megvilágosodást jelentette.

Miközben arra várt, hogy Chapman a másik helyszínre érjen, érezte, hogy valaki áll mögötte. Megfordult, és Laura Ashburnt látta maga előtt, azt az FBI-ügynököt, aki Tom Gross halálának ügyében kihallgatta. Aranybetűkkel díszített, kék FBI-os széldzsekijét leszámítva tiszta feketébe öltözött. FBI-os sapka is volt rajta, és Stone-ra bámult.

– Ashburn ügynök... mit tehetek önért?

– Beszélni akartam önnel.

– Rendben.

– Leadtuk a jelentésünket.

– Jó.

– Nem volt valami hízelgő magára nézve.

– A találkozónk után nem is számítottam másra. Ezt akarta elmondani?

– Nem vagyok benne biztos – mondta a nő habozva.

Stone elmosolyodott.

– Valamit viccesnek talál?

– Hadd mondjam el, mit találok viccesnek – mondta Stone. – Jóllehet temérdek erőforrást áldoztak erre az ügyre, mégsem tudja senki, igazából mi a fene történt itt és miért. Maguk összevissza szaladgálnak, megvádolnak mindenkit, és kémkednek a saját embereik után.

– Mégis mi a fenéről...

Stone egyszerűen közbevágott. – Kémkednek a saját embereik után, és mindent megtesznek, hogy megelőzzék a többi ügynökséget. Az egyetlen apróság, ami ezenközben elvész, az épp az ügy megoldása, és az, hogy esetleg még néhány életet megmentsünk közben.

– Ez nem segít Tom Grosson.

– Igaza van, tényleg nem. Ami segíthetett volna Tom Grosson, az egy kis bizalom és együttműködés lett volna a saját ügynöksége részéről.

– Mit mondott magának? – kérdezte Ashburn, teljesen összezavarodva.

– Nagyjából azt, hogy ha a sajátjaiban sem bízhat, hogy a fenébe remélheti, hogy megoldja az ügyet?

Ashburn lehajtotta a fejét, aztán gyanakvó pillantásokat vetett maga köré a parkra, ahol a nyomozómunka tovább folyt, ám már valamivel visszafogottabb módon. – Végre sikerült megtudnom magáról valamit – mondta, de továbbra is kerülte Stone tekintetét.

– Azt akkor biztosan beleszövik a módosított jelentésükbe.

– Igaz, hogy visszautasította a Becsület Érdemérmet?

Stone rápillantott. – Miért érdekli?

– A fiam Afganisztánban szolgál. A Tengerészgyalogságnál.

– Biztosan jól szolgálja a hazáját, akár az édesanyja.

– Nézze, ha rám van kiakadva, rendben, de a fiamat...

– Komolyan gondoltam, pontosan úgy, ahogy mondtam. Maga a munkáját végzi. Nem hibáztatom. A maga helyében én is kiakadnék. Én is vissza akarnék vágni. Ha pedig engem akar célpontnak, hát jó. Sok mindenért lehet engem hibáztatni. Nem fogom tagadni.

Erre az önostorozásra a nő arcvonásai megenyhültek.

– Újra átvettem a Pennsylvaniában történteket. Igazából ezért kerestem meg magát.

– Minek veszi át újra a dolgokat? Már leadták a jelentésüket, azt mondta.

– Nézze, én is ki vagyok akadva. Tom a barátom volt. Célpontot kerestem, és maga kapóra jött.

– Rendben – mondta közönyös hangon Stone.

– Csak az a baj, hogy nem vagyok biztos benne, hogy maga tényleg rosszul csinált valamit. Kikérdeztem az állami zsarukat. Azt mondták, hogy valószínűleg megmentette az életüket. Már akkor cselekedett, amikor ők még azt sem tudták, mi történik egyáltalán. Hogy maga tüzet nyitott az orvlövészre, és már akkor utána vetette magát, amikor ők még csak találgatták, hogy mi folyik valójában.

– Valószínűleg több gyakorlatom van az ilyesfajta helyzetekben, mint nekik.

– Magam is úgy hiszem – mondta nyíltan a nő. – Tom pedig hívhatott volna erősítést, mikor telefonált a helyi zsaruknak. Igazából ezt kellett volna tennie.

– Én tényleg azt hittem, hogy a nagyobb veszély Kravitz házánál lesz, és nem a faiskolában.

Ashburn lemondóan felsóhajtott. – Hiszek magának.

– Remélem, akkor is hisz nekem, amikor azt mondom, hogy nem nyugszom addig, amíg rá nem jövök, ki tette mindezt.

A nő hosszan bámult rá. – Elhiszem.

A két ügynök erőteljesen kezet rázott, majd Ashburn beleveszett a sötétbe. Röviddel azután Stone meglátta a felvillanásokat, majd azokra a képzeletbeli pontokra meredt a fűben, ahol a lövedékeknek be kellett csapódniuk a nagyjából megbecsült röppálya végén. Beütötte Chapman számát. – Menj feljebb egy emelettel – mondta.

Pillanatok múlva folytatódott a villogás.

Felhívta a nőt. – Azt hiszem, ez lesz az. Van valami nyoma annak, hogy fegyvereket sütöttek el ott?

– Hüvelyek nincsenek, de van itt valami olaj– vagy zsír folt. Veszek belőle mintát elemzéshez. Amikor pedig kinyitottam az ablakot, meg se nyikordult.

– Mintha nemrég kinyitották volna.

– Pontosan. De Oliver, nem mondtad nekem, hogy ez amerikai kormányzati épület, amely éppen felújítás alatt áll.

– Reméltem, hogy tévedek.