1. FEJEZET

OLIVER STONE számolta a másodperceket, mert ez mindig megnyugtatta. Márpedig nyugodtnak kellett lennie. Találkozója volt valakivel aznap este. Valaki igen fontossal. Stone nem tudta, hogyan fog végződni ez a találkozó. Egy dolgot viszont biztosan tudott: nem fog elfutni. Elege volt a menekülésből.

Épp most tért vissza a virginiai Divine-ból; ott lakott Abby Riker, az a nő, akivel korábban megismerkedett. Abby volt az egyetlen asszony, aki iránt Stone-ban érzelmek ébredtek felesége három évtizeddel korábbi halála óta. Nyilvánvaló kölcsönös vonzalmuk ellenére Abby nem akart elköltözni Divine-ból, Stone pedig nem tudott volna odaköltözni. Akár jó volt ez, akár rossz, kötődött ehhez a városhoz, bármilyen sok fájdalmat élt is át ott.

Ez a fájdalom pedig még fokozódhatott. Az az üzenet, amit egy órával a hazatérte után kapott, elég világos volt. Éjfélkor érte jönnek. Nem hagytak lehetőséget vitára, nem kellett alkudoznia, nem volt esély kompromisszumra. Mindig a másik fél diktálta a feltételeket.

Pár pillanat múlva abbahagyta a számolást. Autókerekek csikorogtak a Sion-hegy Temetőhöz vezető út murváján. Szerény, bár történelmi temető volt ez olyan feketék számára, akik élen jártak abban a harcban, amit azért vívtak, hogy elérjék azt, ami a fehérek számára természetes volt; például hogy hol aludjanak, hol egyenek, hol ülhessenek a buszon, vagy hol használhassák a mosdót. Stone mindig tudatában volt annak az iróniának, hogy a Sion-hegy Temető magasan a divatos Georgetown felett helyezkedett el. Nem volt még olyan régen, hogy az itteni tehetős népek csak úgy viselték el fekete testvéreiket, ha az utóbbiak a szobalány keményített kötényét viselték, ételeket és italokat szolgáltak fel, egyébként pedig engedelmes pillantásukat a fényezett padlóra szegezték.

Kocsiajtók nyíltak és csapódtak. Stone három fémes csattanást számolt, vagyis hárman voltak. Egy trió. Férfiakból. Ilyen alkalomra nőket nem küldenek, gondolta, de lehet, hogy ez csak nemzedékének előítélete volt.

Glockok és Sigek, talán még egyedi darabok is, attól függően, kit küldtek a meló elvégzésére. Típustól függetlenül, mindegyik fegyver egyformán halálos töltetet hordozott a tárban. A stukkereket szép, öltöny alatt viselt tokokban hordozták. Az előkelő, magas kapcsolatokkal rendelkező Georgetownban mégsem lehet gyors helikopterek csúszótalpairól lecsüngő, fekete ruhás kommandósokat bevetni. Innen csöndesen viszik el az embert, egyetlen fontos személy álmát sem zavarva meg.

Kopogtak.

Udvariasak.

Ajtót nyitott, hogy megmutassa, ő is udvarias.

Ezek az emberek nem éreztek ellene személyes dühöt. Talán még azt sem tudják, hogy kicsoda ő. Számukra egyszerűen munka volt. Csinálta ő is, ámbár ő sohasem kopogott előtte. Meglepetés, és aztán a ravasz meghúzásának milliszekundumos aktusa – ez volt az ő modus operandi-ja.

Csak egy munka.

Legalábbis én azt hittem, mert talán nem volt bátorságom szembenézni az igazsággal.

Katonaként Stone-nak sosem volt lelkifurdalása, ha kioltotta olyasvalakinek az életét, aki őt készült megölni. A háború a darwinizmus legtisztább válfaja volt, és a szabályok csupaszon logikusak és egyszerűek: ölj, vagy téged ölnek meg. Ám ami azután történt vele, hogy otthagyta a sereget, olyan módon különbözött mindettől, hogy elveszítette a bizalmát a hatalmon levők iránt.

Ott állt az ajtóban, a belülről jövő fény körülrajzolta az alakját. Ő ezt a pillanatot választotta volna tüzelésre, ha nála van a stukker. Gyors, tiszta lehetőség, hiba kizárva. Megadta nekik a lehetőséget.

De nem éltek vele. Nem azért jöttek, hogy megöljék.

Valójában négyen voltak, és Stone-t kissé zavarta, hogy elvétette a számolást.

A csapatvezető elegáns, százhatvan centiméter magas, rövid hajú férfi volt, akinek a szeme mindent látott, de semmit sem árult el. Intett a kapu mellett parkoló jármű, egy fekete Escalade felé. Valamikor Stone-ért egy szakasznyi hétpróbás gyilkost küldtek volna a tenger, a szárazföld és a levegő felől egyszerre. Azok az idők, úgy látszik, elmúltak. Most elég volt egy öltönyös kvartett egy felspécizett Cadillacben.

Fölös szavak nem hangzottak el. Szakszerűen megmotozták, majd a járműhöz kísérték. Középre ültették, mellette mindkét oldalon egy-egy férfival. Érezte izmos karjukat. Éberek voltak, készek visszaverni Stone bármilyen kísérletét, ha esetleg meg akarta volna kaparintani a fegyverüket. De Stone-nak eszébe sem jutott ilyesmi. A négyszeres túlerő ellen tízből tízszer alulmaradna, egy fekete lyukkal, mint harmadik szemmel a homlokán, jutalmul a téves számításáért. Pár évtizeddel azelőtt valószínűleg négy, ezeknél sokkal jobban képzett fickó is holtan feküdne, miközben ő elsétál egy újabb mozgalmas nap felé. Ám azok a napok már történelemmé váltak.

– Hová? – kérdezte. De nem igazán várt választ, és nem is kapott.

Pár perccel később ott állt egyedül egy olyan épület előtt, amelyet gyakorlatilag minden amerikai felismer. Ám nem sokáig álldogált ott. Újabb férfiak tűntek fel, magasabb rangúak és jobban képzettek azoknál, akik az imént kitették. Most már a belső körbe került. A személyzet egyre képzettebb emberekből állt, ahogy közeledtek a központhoz. Végigkísérték egy folyosón, amit sok ajtó szegélyezett. Mindegyik zárva volt, de nem a kései óra miatt. Ez a hely valójában sohasem aludt.

Ajtó nyílt és csukódott. Stone megint magára maradt, de megint csak nem sokáig. A helyiség másik végén ajtó nyílt, és egy férfi lépett be rajta. Rá sem nézett Stone-ra, csak intett, hogy üljön le.

Stone leült.

A férfi letelepedett az íróasztalához.

Stone nem hivatalos látogató volt. Általában naplót vezettek mindenkiről, aki itt be- és kilépett, de nem aznap éjjel, őróla nem. A férfi hétköznapi módon öltözött, vastag gyapjúnadrágot, nyitott gallérú inget és sportcipőt viselt. Szemüveget csúsztatott az orrára, és valami papírokkal zörgött az íróasztalán. Egyetlen lámpa világított mellette. Stone tanulmányozta az arcát. Az illető feszültnek és céltudatosnak tűnt. Annak is kellett lennie, ha életben akart maradni ezen a helyen. Hogy boldoguljon a világ leglehetetlenebb munkakörében.

Letette a papírokat, a szemüveget felcsúsztatta ráncos homlokára.

– Van egy problémánk – mondta James Brennan, az Egyesült Államok elnöke –, és szükségünk van a segítségére.