24. FEJEZET

ÚTKÖZBEN ADELPHIA elmondta Stone-nak, hogy Fuat Turkekul a Georgetowni Egyetem kampuszán lakik, a főállású oktatók rezidenciáján, egy olyan kolléga lakrészében, aki külföldön tölti féléves alkotói szabadságát.

Stone körülnézett. – Ez az út nem a Georgetowni Egyetemre vezet – jegyezte meg.

– Nem viszlek a lakására, hátha követnek minket – felelte a nő. – A George Washington Egyetem közelében találkozunk.

– Rendben.

– A barátod nem tűnt boldognak, hogy hátrahagytuk – mondta Adelphia, amint tovább-bandukoltak. Induláskor Stone megkérte Chapmant, hogy maradjon a parkban.

– Én se örültem volna a helyében. Mesélj még Turkekulról.

– Mit akarsz tudni? – kérdezte Adelphia óvatos hangon. Dühös autódudák harsantak fel az összekuszálódó forgalomból, amint lassan haladtak a Fehér Ház nyugati oldalától a GW Egyetem felé.

– Mindent.

– Az lehetetlen.

– Azt mondtad, hogy tudós és ennek az országnak a barátja. Azt is mondtad, hogy sokkal több, mint egyetemi oktató. Meg hogy veled akart találkozni a támadás estéjén olyan okból, amit nem akarsz elárulni.

– Már most is túl sokat mondtam.

– Igazából semmit sem mondtál – válaszolta a férfi.

– El sem kellett volna jönnöm hozzád – replikázott a nő.

– De mégis eljöttél. Úgyhogy ne legyen hiábavaló.

– Majd Fuatra bízom, mint akar elmondani, és mit nem. Legyen ez az ő döntése.

Adelphia nem volt hajlandó ennél többet mondani. Megérkeztek a GW Egyetem kampuszára, és Stone követte a nőt arra a helyre, ahol Turkekul várt rájuk.

Beléptek egy épületbe, miután Adelphia megnyomott egy kis csengőt, és azonosította magát valakinek, aki Stone szerint Turkekul volt. Felmentek az első emeletre. Turkekul egy lakás nyitott ajtajában várt rájuk. Vasalatlan szürke nadrágot, öltönyhöz való inget viselt, de kardigánnal. Magasabb volt, mint Stone becsülte, legalább száznyolcvan centi, és kopasz, ahogyan Stone emlékezett. Közelről Stone úgy látta, hogy Turkekul vele egyidős vagy kicsivel öregebb.

Adelphia bemutatta őket egymásnak, Stone pedig elővette a jelvényét és igazolásait, amiket Turkekul megvizsgált, majd bezárta mögöttük az ajtót, és intett, hogy foglaljanak helyet a lakás legnagyobb szobájában levő fehér kanapén. Miközben Stone körülnézett, meglepődött a mindenfelé heverő számtalan könyv és gépelt papír láttán.

A címeket látva Stone számára világos volt, hogy Turkekul intellektuális érdeklődése széles körű, és legalább négy nyelvben otthonos.

– Adelphia szerint ön nem itt lakik, hanem a Georgetowni Egyetemen.

– Itt is fenntartok egy lakást. Mindenesetre. Az ember nem lehet eléggé óvatos – mondta Turkekul.

– Ezzel nem vitatkozom.

Forró teával kínálta őket, amit Adelphia elfogadott, de Stone nem kért. Turkekul behozta a teát, majd leült velük szemben.

– Adelphia elmondott nekem egyet-mást, és rám bízta, hogy találkozom-e önnel. Ezért hálás vagyok neki.

Turkekul erőteljes, parancsoló hangon beszélt. Nyilvánvalóan hozzászokott ahhoz, hogy előadást tartson. Stone megpróbálta azonosítani a férfi akcentusát, hogy megállapíthassa, honnan származik. Bár volt ebben gyakorlata, ezúttal nem jutott megnyugtató eredményre.

– Miért mond neki köszönetet? – kérdezte Stone. – Abból, amit nekem elmondott, ön egyáltalán nem akart velem találkozni.

– Akkor ön félreértette. Jobbnak tartom most tisztázni a dolgokat, mintsem, ahogy mondani szokás, elvarratlan szálakat hagyni.

– Ön tudta, hogy a park videomegfigyelés alatt áll, sőt azt is, hol vannak elhelyezve a kamerák? – kérdezte Stone.

Adelphia kissé szorosabbra fogta a csészéjét, miközben Turkekul kiitta az övéből az utolsó kortyot, majd gondosan megtörölte a száját egy zsebkendővel, amit a pulóvere zsebéből húzott elő.

– Miért kérdez ilyesmit?

– Mert mindig háttal állt a kameráknak. Előregörnyedt, mindig a föld felé tekintve. Erre jól emlékszem. Ezekkel a manőverekkel még azt is megzavarta, hogy helyesen becsüljem fel a testmagasságát.

Úgy tett, mint aki hosszasan olvassa a szobor talapzatán levő feliratot, csak hogy ne kelljen a kamerák felé fordulnia. – Adelphia felé pillantott. – Te mondtad meg neki, merre vannak?

Mielőtt Adelphia válaszolhatott volna, Turkekul megszólalt. – Önnek nagyrészt igaza van. De nem csak úgy tettem, mint aki olvassa a feliratot; tényleg elolvastam. A német, von Steuben, mint történelmi személyiség, régóta érdekel.

– Miért?

– Anyai nagyapám német volt. Ráadásul katona.

– Német és katona?

– Igen, a Harmadik Birodalomban, de volt egy kis csavar a dologban.

– Miféle csavar?

– Hogy zsidó volt.

Stone nem szólt semmit.

– Meg hogy kém volt. Valós személyazonosságát 1944-ben fedezték fel. Még azzal sem vesződtek, hogy koncentrációs táborba küldjék a többi zsidóhoz. Simán kivégezték a lebombázott Berlin utcáin. A feltüzelt és háborútól megviselt német utcai tömeg széttépte a holttestét, így mesélték nekem. Igazán tragikus volt. Néhány hónap Európában véget ért a háború.

– Hősként halt meg – fűzte hozzá Adelphia, de Stone-ra nézett közben.

– Adelphia azt mondja, hogy önnel akart találkozni a parkban a robbantás estéjén, de ő nem tudott eljönni. Azt is mondta, hogy ön az oktatáson kívül mással is foglalkozik.

– Úgy van.

– Mi mással?

– Nem látom be, mi köze van ennek ahhoz, amiben ön most nyomoz.

– Szeretném azt magam elbírálni.

– Értem.

– De kezdhetjük azzal, hogy mit is látott a parkban aznap este.

Turkekul nagy részletességgel beszélt tíz percen át, míg türelmesen leírta, mit látott a parkban. – Már a Decatur-házon is túl jártam, amikor meghallottam a géppisztolyokat – tette még hozzá.

– És mit csinált akkor?

– Amit minden épeszű ember: futni kezdtem az ellenkező irányba.

– Vagyis látta, honnan jönnek a lövések?

– Igen is meg nem is. Azt láttam, hogy a lövedékek a fák lombjait szaggatják, így arra következtettem, hogy valahonnan a H utcáról vagy annak a közeléből jönnek. De nem álltam meg, hogy pontosan behatároljam, honnan lőnek. Elég jók az idegeim, de nem annyira, hogy mozdulatlanul álldogáljak egy lövöldözés közepén.

– És a nő, aki szintén akkor hagyta el a parkot, amikor ön?

– Egyszer láttam. Ő is éppen szaladt keresztül az utcán.

Stone Adelphiára nézett. – Szóval, milyen ügyben akartak önök találkozni a parkban?

– Gondolom, ha nem áruljuk el, akkor felad minket – vélte Turkekul.

– Nem.

Turkekul meglepettnek látszott. – Miért nem?

– Mert Adelphia régi barátom, aki korábban sokat segített nekem. A velem kapcsolatos titkokat megtartotta magának. Én pedig nem árulom el a barátaimat.

– Csodálatra méltó vonás – állapította meg Turkekul. Pár percig csendben maradt, mutatóujjával szórakozottan dobolt a széke karfáján.

Végül előredőlt. – Megbízatást kaptam, Stone ügynök. Igen nehezet. Olyat, ami eddig még senkinek sem sikerült.

– Azaz?

– Hogy segítsen nekünk megtalálni Oszama bin Ladent.

De a hang nem Turkekulé volt.

Stone megfordult, és Sir James McElroyt látta belépni a szobába.