17. FEJEZET

GARCHIK odakísérte őket a Terrorelhárítás parancsnoki furgonjához. Odabent felkapcsolt egy sor elektronikus berendezést, és pillanatokkal később már az előző éjszaka készített felvétel egy részét bámulták. Amikor az a bizonyos jelenet feltűnt, Garchik kimerevítette a képet, és a képernyőre mutatott:

– Látják? Odament a kutyákhoz, vagy legalábbis egy kutyához.

A képen a kocogóruhás férfi látszott, amint az északi oldal felől a parkba érkezik. Amikor a kép kimerevedett, a kocogó két egyenruhás mellett állt, legfeljebb harminc centire az ebtől.

– Az bombakereső kutya? – kérdezte Chapman.

– Igen. A Titkosszolgálaté. Nem hiszem, hogy az ő kutyáik jobbak, mint a mieink, de az biztos, hogy ha bárki, akinél robbanóanyag van, ilyen közel megy egy olyan bombakereső kutyához, amit ebben az országban idomítottak, akkor azt az illetőt elkapják. Mindegy, milyen ügyesen próbálta elrejteni a robbanószert, a kutya vagy bevadul, vagy passzív riasztást ad le, ami azt jelenti, hogy egyenesen leül a hátsójára. Az a kutya nem csinált semmi ilyesmit.

– Ráadásul az sem épp logikus, hogy ha volt nála bomba, akkor egyenesen a kutyához sétál. Nem számíthatott rá, hogy az esetleg nem bombakereső jószág – töprengett Stone.

– Ami azt jelenti, hogy nem öngyilkos robbantóval van dolgunk. Azért ugrott a gödörbe, hogy a géppisztoly tüzet elkerülje. Úgy tűnik, a bomba a gödörben volt – fűzte hozzá Gross.

– Hát, már ez is haladás – mondta Stone. – A kocogót kihúzhatjuk.

– Érintőkapcsoló lehetett? – találgatta Chapman. – A kocogó hozzáért, és bumm.

– Lehetséges – ismerte el Garchik, bár nem tűnt meggyőzöttnek. – Arra gondol, hogy a robbanás véletlenszerűen történt?

– Talán. Találtak valamilyen másfajta detonátort?

– Millió aprócska darab hever szanaszét, és még mindig keresgélünk. Hogy a dolgok bonyolultabbak legyenek, a Lafayette Park tele van mindenféle statikus elektromossággal.

– Márpedig a statikus elektromosság működésbe hozhat egy bombát – szólt Chapman.

– Pontosan.

– De ha már annyit vesződik valaki azzal, hogy bombát juttasson a Lafayette Parkba, akkor miért olyat csinál, ami véletlenszerűen is felrobbanhat? – kérdezte Gross.

– Lehet, hogy akik a bombát ide juttatták, ügyesebbek voltak, mint az, aki gyártotta – felelte Garchik. – Ez nem olyan képtelenség, mint amilyennek hangzik. De lehet, hogy rádióadóval lehetett robbantani, és valami interferált a frekvenciájával.

– A kocogónál iPod volt – emlékeztetett Gross. – Lehet, hogy az interferált.

– Igen, az lehetséges.

– De teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a bomba a gödörben volt? – kérdezte Chapman. – Úgy tűnik, készpénznek vesszük ezt a következtetést.

– Az elemzés még nincs teljesen kész, de biztonsággal lefogadható, hogy a bomba a gödörben csücsült – válaszolta Garchik.

– Akkor tehát biztosak vagyunk abban is, hogy a detonáció véletlen volt? – kérdezte Stone.

Mindnyájan kíváncsian néztek rá, végül Gross megszólalt:

– Biztosak. Minek robbantottak volna szándékosan, ha tudják, hogy esélyük sincs a miniszterelnököt megölni?

– Hacsak nem időzítőt használtak – szólt Chapman. – Úgy volt, hogy a miniszterelnök a parkban lesz tegnap este. Ha egyszer az időzítőt beállították, akkor nem lehetett visszacsinálni.

– Az pedig lehetséges, hogy a kocogó beugrott a gödörbe, és véletlenül működésbe hozta a szerkezetet – tette hozzá Garchik. – Így elképzelhető.

– Nem, nem képzelhető el – mondott ellent Stone. – Megfeledkezünk a géppisztolyokról. Minek géppisztolytűz és bomba egyszerre? Ha pedig a géppisztolyok nem távirányítással működtek, akkor a fegyveresek tudták, hogy a miniszterelnök nincs a parkban.

– Ez nem szükségképpen van így – mondta Chapman. – Megmutatom.

Kintebb vezette őket, és rámutatott a Hay-Adams Szálló előtt álló fákra: – Ha a tetőkertben voltak, akkor a fák eltakarták a kilátást a parkra, viszont hallották a szirénákat és a motorosokat közeledni. Vártak, amíg a járművek leállnak, a miniszterelnök kiszáll, és elindul a parkba. Aztán tüzet nyitottak.

Stone továbbra is kétkedett: – Szóval azt állítja, hogy csinálnak egy ilyen részletesen kidolgozott tervet, majd a fegyveresek vaktában lövöldöznek? – Megrázta a fejét. – Ha én csinálok ilyet, a legkevesebb, hogy kiállítok egy megfigyelőt valahová a park mellé, ahonnan tisztán látja a miniszterelnök mozgását, és biztonságos vonalon kommunikál. Nem lövöldözök vaktában fakoronákon át. Ha a miniszterelnök nem jön, lefújom az akciót. Ha viszont beteszi a lábát a parkba, akkor már nem engedhetem meg magamnak, hogy elhibázzam a célt.

– Márpedig ezek mindenkit elhibáztak – mutatott rá Gross.

– Szép kis rejtvény – bólintott a Terrorelhárítás ügynöke.

– Ha ön akarta volna ezt a bombamerényletet végrehajtani, milyen detonátort használ, Steve? – kérdezte tőle Stone.

– A nyomáskapcsoló körülményes, különösen ilyen feltételek között. Úgy értem, ott egy gödör, benne egy fa, és a bomba valahol a közelben. Lehet, hogy a gyökérlabdában, lehet, hogy valahol alatta. Ez nagy súly. Aztán emberek dolgoznak ott, mozgatnak dolgokat, ásnak, ilyesmi. Nagy az esélye, hogy a nyomáskapcsoló véletlenül beakad. Ha viszont befedem földdel a kapcsolót, akkor hogyan indítom be? Valami kell, ami beindítja. Nem véletlenül hívják nyomáskapcsolónak. Nem, ha én csinálnám, akkor biztos, hogy valamiféle távirányítót használnék. Mármost ha ők is azt használtak, akkor az eszköz lehetett mobiltelefon, az pedig megkönnyíti a dolgunkat. A mobil– telefonokban ugyanis SIM kártya van, minden alkatrész sorozatszámot kap, így ha azonosítjuk a telefont, akkor kinyomozhatjuk, ki és hol vásárolta. Persze ha mobiltelefont használtak, akkor két készülékről van szó. Az egyiket a bombához telepítették, mint kioldót, a másik arra szolgált, hogy felhívják vele a bombát. Találtunk némi drótot, egy tranzisztor sarkát, műanyag burkolatdarabot, bőrt...

– Bőrt? – kiáltott fel Stone.

– Ja, kis darabkákat, és valami fekete elszíneződés volt rajtuk, így eléggé valószínű, hogy a robbanószerkezethez tartozott. Még mindig próbálunk rájönni, mi lehet az, és rá is fogunk. Aztán azt is kétséget kizáróan kiderítjük, hogy köze volt-e a robbanáshoz. Mert nem minden kacatnak van köze hozzá, amit találunk.

– Lehet, hogy a kocogó cuccáról szakadt le – töprengett Chapman. – Bőrcipője volt, ugye?

– Igen, de a szín nem stimmel. Láttam a videót, és a tag cipője sötétkék volt.

– A fekete elszíneződés származhat a robbanástól – mondta Chapman.

– Igen, de a bőr többi része barna volt. Valószínűleg semmi köze az egészhez.

– Vagyis pillanatnyilag – állapította meg Gross – még mindig nem tudják megmondani, milyen detonátort használtak.

– Úgy van.

– A rombolás központjától eltekintve, mi utal még arra, hogy a bomba a gödörben volt? – kérdezte Gross.

– Kövessenek – mondta Garchik. Odavezette őket a robbanás helyéhez, és lemutatott a lyukba. – Hacsak nem értem félre ezt az egészet, akkor ez itt az epicentrum. Egyszerűen kivetette innen azt a fát, pedig az elég súlyos.

Mindnyájan a gödörbe bámultak, amely a robbanástól még mélyebb és szélesebb lett.

– Rendben, tehát mit keresünk? – kérdezte Gross.

– Volt már itt egy gödör a robbanás előtt is. A fának ásták ki.

– Vagyis? – firtatta tovább Gross.

Garchik ökölbe szorította a kezét, és lefelé sújtott vele – Ha az ember az öklével a vízre üt, akkor minden irányban felcsapódik némi víz. Egyszerű példa a tömegkiszorításra. Ugyanez történik egy bomba esetében is. Ha a bomba a földfelszín felett van, ugyanazt eredményezi, mint az öklünk a vízen. Lefelé, oldalirányba és felfelé is erőt fejt ki. De a föld alá temetett bomba másként viselkedik. Az ilyen bomba főleg felfelé fejt ki erőt, mivel a felette levő talaj lazább. A legkisebb ellenállás irányába hat. Mégis mélyítette a már meglevő gödröt.

– Vagyis krátert vájt. Nagyobb krátert, mint amilyet akkor vájt volna, ha a bomba a föld felett van – mondta Stone lassan.

– De hát a bomba a talajba volt temetve, nem? – kérdezte Gross. Végigjártatta rajtuk a szemét, mintha mindannyiójuk közös igenlő válaszát várná.

– Bárcsak biztosra mondhatnám – felelte Garchik. – Rendszerint ez a legegyszerűbben megállapítható körülmény. De itt bonyolítja a helyzetet, hogy már volt egy gödör, mielőtt a bomba felrobbant.

Gross kissé zavartnak tűnt. – Attól tartok, nem tudom követni.

– Azt akarja mondani, hogy nem tudja, a bomba a földdel volt takarva, vagy esetleg a fa gyökérlabdájában helyezték el. Így van? – kérdezte Stone, a Terrorelhárítás ügynökére nézve.

– Így.

– Számít ez? – kérdezte Chapman. – Bármi is a helyzet, a bomba ott volt a parkban, abban a gödörben.

– Az igaz. A kérdés az, hogyan csinálták. Ez itt a Lafayette Park, és nem valami sikátor Bagdadban – mondta Gross.

Stone körülnézett. Lőfegyverek és bombák az elnök otthonával éppen szemben. Erre csak egyetlen magyarázat létezhet. – Áruló van valahol közöttünk – mondta.

– Ha pedig a miniszterelnök nem ficamítja ki a bokáját, már nem élne – fűzte hozzá Chapman.

Stone ránézett. – Ami pedig még lényegesebb, bombát juttattak a Lafayette Parkba. A Fehér Házzal szemben. A világ legszigorúbban őrzött helyszínére. De hogyan?