8. FEJEZET

A KOCSI, útbaigazításra sem várva, a Sion-hegy Temető előtt rakta le Stone-t. Ezt szándékosan intézték így. Stone tudta jól. Mintha csak azt mondták volna: – Tudjuk, hol laksz. Eljöhetünk érted bármikor, amikor csak akarunk.

Stone áthaladt a kovácsoltvas kapun, amely a temetőbe vezetett, és belépett az otthonául szolgáló kis gondnoki faházikóba. A berendezés másodkézből származó, spártai egyszerűségű bútorzat volt, amely jól megfelelt Stone egyéniségének és szűkös anyagi lehetőségeinek. A nagyobbik helyiség egy főzősarokra és egy nappalira oszlott. Az egyik falnál polc állt, rajta ezoterikus könyvek különböző nyelveken; ezeket Stone az elmúlt évtizedekben gyűjtögette össze. Ezzel szemben helyezkedett el Stone karcos íróasztala, amelyet a házikóval együtt kapott. Néhány rozoga szék állt a megfeketedett téglakandalló előtt. Rongyos függöny mögött egy alkóvban katonai dikó rejtőzött, amelyen Stone aludni szokott, és egy aprócska fürdőszoba tette teljessé az ingatlant.

Stone bekapott három Advilt, leöblítette egy pohár vízzel, és a fejét dörzsölgetve leült az íróasztalához. Nem tudta, hogy ezek után elindul-e Mexikóba vagy sem. Egyelőre azt feltételezte, hogy marad, amíg újra érte nem jönnek.

Feltartotta a jobb keze négy ujját, és rájuk meredt. – Négy ember – mondta magában, bár talán csak hárommal kellett számolnia, hiszen a videó világossá tette, hogy a kocogó már nem lehetett az élők sorában. De mivel még mindig nem tudták, hogy ki volt és mit keresett ott, Stone továbbra is feltartotta a negyedik ujját. – Vajon a kocogó a „rossz helyen rossz időpontban” klasszikus esete, vagy pedig benne volt a buliban? – kérdezte Stone önmagától. – No és az öltönyös meg a nő? Benne voltak-e ők is az egészben?

Ott volt aztán még a bandatag, aki valószínűleg zsaru. Stone szerint ez lehetett az egyetlen oka annak, hogy fegyveresen jött a Lafayette Parkba. Volt jelvénye és felhatalmazása arra, hogy fegyverrel lépjen a területre. Az ennek említésére az NHK-ban elsötétülő képernyőn kívül Stone-nak nem is kellett semmi más megerősítés. Riley Weaver semmivel sem volt kedvesebb, mint korábban Carter Gray.

Stone-t az zavarta, hogy a nő is és az öltönyös is éppen a lövöldözés előtt távoztak. Véletlen? Éppen csak szerencséjük volt, ahogy a kocogónak meg nem?

Lehunyta a szemét, és kényszerítette az agyát, hogy emlékezzen az előző éjszakára. A halántéka még mindig lüktetett, a feje teteje pedig sajgott ott, ahol egy hegyes fog belefúródott, de a hangok és képek lassan felidéződtek.

– MP-5-ösök vagy TEC-9-esek – mondta ki hangosan. Valójában persze sok lehetőség volt az alkalmazott fegyvereket illetően. Sorozatlövésre állított fegyverek. Valószínűleg harminctöltényes tárak, amiket fel lehetett spécizni ötvenesre vagy még többre. Hány lövést adtak le tehát? Persze nem tudta megszámolni a lövéseket, de az eltelt időből fel tudott állítani egy becslést. Sorozatlövésre állított és harmincas tárral töltött fegyverekkel számolva két-három másodperc alatt ürül ki a tár. A lövöldözés háromszor vagy négyszer ennyi ideig tartott, azaz tizenkét-tizenöt másodpercig. Körülbelül száz lövés. De csak akkor, ha egyetlen fegyverből tüzeltek. Ha több fegyver szólt, akkor több száz lövésről beszélünk. Jókora tűzerő. Minthogy a legtöbb skúló szemmel láthatólag a földbe fúródott, az FBI-nak lehetősége lesz meglehetősen pontosan megszámolni őket. De ezzel még nem válaszoltuk meg a legfontosabb kérdést: hogyan kerülhetett bárki is annyira közel, hogy ilyen szintű támadást végrehajtson?

Stone felállt, kinézett az ablakon, és fejben felvázolta magának a park körüli területek helyrajzát. A H utcát északi és nyugati irányban az Egyesült Államok Kereskedelmi Kamarájának épülete és a patinás Hay–Adams Szálló foglalta el. Az északkeleti oldalon a Szent János-templom emelkedett. Mindezek mögött kormányhivatalok és irodaépületek helyezkedtek el. Eszébe jutott, hogy a Hay-Adams tetőkerttel rendelkezik, ráadásul a szálló még magasabb is volt, mint a templom. A helyszín magassága pedig fontos volt a lövedékek röppályájának megmagyarázásához.

Áttért a következő kérdésre. – Miért vittek el az NHK-ba? Csak a megfigyeléseimet akarták hallani? Voltak ott mások is, akik elmondhatták volna nekik ugyanazt, amit én. Más oka is kellett, hogy legyen, jó szél és nyugodt tenger?

Stone kinézett az ablakon, és látta, ahogy a fekete Town Car beáll a kapu elé. Amint az utasok kiszálltak, Stone követte őket a tekintetével. FBI, gondolta. A Hivatal emberei adtak egy keveset az öltözködésre. Stone úgy vélte, nem azért jöttek, hogy elkísérjék egy Mexikóba induló járathoz. Az elnök ebbe nem vonná be a Hivatalt. Túl sok jogi aggály merülne fel; márpedig a Hivatal mindig a törvény betűjét követi. Az FBI igazgatójának pedig elég hatalma van ahhoz, hogy nemet mondjon akar az elnöknek is. Úgy látszik, megint változott az egyenlet.

És ezúttal talán az én javamra.

Miközben a négy látogató közeledett, Stone megbizonyosodott róla, hogy helyes volt előzetes megfigyelése. Kiszúrt egy FBI-akadémiás gyűrűt az egyiknek az ujján. Volt köztük egy nő is, és Stone úgy gondolta, hogy ő nem tartozik az FBI-hoz. A fogaitól az arcvonásain keresztül a járásmódjáig szemügyre vette, és britnek gyanította. Az MI6-tól, minden valószínűség szerint. Feladatuk a külföldi hírszerzés, biztonsági ügyek és nyomozás.

Ez persze logikus, ha a brit miniszterelnök volt a célpont. A nő vagy a miniszterelnökkel együtt utazott, vagy itt állomásozott, vagy egy olyan járattal vezényelték ide, amely két óra körül indult, és ugyanakkor is érkezett, helyi idő szerint. Kinézetéből Stone úgy ítélte, hogy a legutóbbi változat a helyes.

Az is világos volt, hogy miért van itt. A lövöldözés egy dolog, de volt egy bomba is, amit arra szántak, hogy felrobbantson valakit, és az a valaki aligha egy túlsúlyos kocogó lehetett. Úgy gondolták, hogy Stone talán tud nekik segíteni, kideríteni az igazságot.

Ironikus, gondolta. Az igazságot.

Tovább figyelte őket, amint feljöttek a házához.