13. FEJEZET

ANNABELLE CONROY liften ment fel a másodikra, kilépett, majd elindult a Ritka Könyvek Olvasóterme felé a Kongresszusi Könyvtár Jefferson-épületében. Felmérte a hatalmas termet, és kiszúrta Caleb Shaw-t a hátul álló íróasztala mögött. Elkapta a férfi pillantását, mire Caleb gyorsan elébe sietett.

– Annabelle, mit keresel itt?

– Tudnál egy kis szünetet tartani? Reuben és Harry Finn odakinn vár. Beszélnünk kell.

– Miről?

– Mégis mit gondolsz? Oliverről. Azok a fickók kirángatták a kórházból, és azóta se nem láttuk, se nem hallottunk felőle.

– Ha valaki tud magára vigyázni, akkor az Oliver.

– De lehet, hogy szüksége van a segítségünkre.

– Oké, csak egy percet kérek.

Ahogy lefelé haladtak a liftben, Caleb megszólalt: – Izgalmas nap volt nekem ez a mai.

– Miért?

– Épp most tettünk szert egy F. Scottra. És nemcsak valami sima F. Scottra, hanem az F. Scottra.

– Az F. Scott micsodára? – kérdezte Annabelle.

Caleb elszörnyedve nézett rá. – F. Scott Fitzgerald.

Minden idők egyik legnagyobb amerikai írója – felhorkant. – Istenem, Annabelle, hol éltél az elmúlt években?

– Hát könyvtárak környékén nem sokat jártam.

– A könyv A nagy Gatsby, alighanem a legjobb műve, de annyi bizonyos, hogy a legismertebb. Ez a példány pedig nem csak valamelyik Gatsby, hiszen azokból több is van nekünk. Ez az első kiadás. A ma már igen nehezen megszerezhető porvédő borítóval. – Annabelle tanácstalanul nézett rá. – Tudod, azzal a titokzatos női szempárral. Ez az egyik legegyedibb, leghíresebb borító a klasszikus irodalomban. A borító ötlete valójában már azelőtt megfogant, hogy Fitzgerald befejezte a könyvet. Annyira megtetszett neki, hogy írt egy jelenetet a könyvbe, amelyben szerepel az a borító.

– Nagyon érdekes – mondta Annabelle udvariasan, de a hangszíne vajmi kevés érdeklődést árult el. Egyszer majdnem két napot töltött Calebbel egy furgonban, aki megállás nélkül irodalmi pletykákkal szórakoztatta. Azóta sem épült fel teljesen abból az élményből.

Kiszálltak a liftből, és a kijárat felé indultak.

Caleb folytatta. – És még csak nem is ez a legjobb az egészben. A legjobb az, hogy ez Zelda példánya. Ez egészen bizonyos.

– Ki az a Zelda?

– Ki az a Zelda? – horkant fel ismét Caleb. – Hát a felesége. Scott és Zelda. Tragikusabb párt nehéz volna találni. Zelda elmegyógyintézetben halt meg, Fitzgerald pedig halálra itta magát. Zeldának dedikálta a könyvet. Micsoda zsákmány a könyvtárnak! Egyedi – tette hozzá. – Az ilyet szeretjük.

– Teljesen egyedi?

– Abszolút.

– Mennyit fizettetek érte?

Caleb meghökkent a kérdésen. Tiltakozó hangon mondta: – Hát, az izé... az nem nyilvános.

– Na, rajta, csak egy viszonyítási számot.

– Hát jócskán hat számjegyű összeg volt. Hagyjuk is ennyiben – fűzte hozzá kissé nagyképűen.

Annabelle-ben feltámadt az érdeklődés. – A nagymamám rám hagyta az Üvöltő szelek egy példányát. Kíváncsi vagyok, mennyit érhet. Kiváló állapotban van.

Caleb eltöprengett. – Az Üvöltő szelek? Abból ritkák a jó állapotban levő első kiadások. Hol szerezte a nagymamád?

– Egy könyvesboltban, nyolc évvel ezelőtt. Papírfedelű, az nem baj?

Caleb fagyos pillantást vetett rá. – Nagyon vicces.

Odakint csatlakoztak Reubenhez és Harry Finnhez. Finn olyan volt, mint Stone évtizedekkel ezelőtti kiadása, karcsú és halálos. Úgy tűnt, hogy hacsak nem kell éppen gyorsan mozognia, nem mozdul, még csak meg sem rezdül, mintha valamiféle válságra tartogatná az erejét. Reuben átöltözött dokkmunkásszereléséből a szokásos farmernadrág, szvetter és mokaszin öltözékébe. Letelepedtek a könyvtárba vezető széles lépcsőkre.

– Tehát mihez fogunk kezdeni? – kérdezte Annabelle.

– Mihez kezdhetünk? – Ezt Reuben fűzte hozzá.

– Lehet, hogy Oliver bajban van – ismételte meg Annabelle.

– Oliver gyakran keveredik bajba – válaszolta Caleb.

– Azok a fazonok, akik elvitték a kórházból... – kezdte Annabelle, de Finn közbevágott: – NHK-sok.

Riley Weaver srácai. Egy haveromtól hallottam. Elkapták, aztán elengedték. Alig hiszem, hogy megkapták Olivertől, amit akartak.

– Akkor hát bajban van – szögezte le Annabelle –, és nekünk segítenünk kell neki.

– Miért nem várjuk meg, amíg ő kér segítséget? – kérdezte Caleb.

– Ugyan miért? – kérdezett vissza Annabelle.

– Mert valahányszor segítek neki, bajba kerülök odabent – mondta, és hátranézett a hatalmas könyvtárépületre. – Tulajdonképpen próbaidőn vagyok, ami kifejezetten elkeserítő helyzet olyasvalakinek, aki ilyen idős és ilyen tapasztalatokkal rendelkezik, mint én.

– Senki sem akarja, hogy az állásodat kockáztasd, Caleb. De rájöttem valamire. Tulajdonképpen ezért akartam ma találkozni valamennyiőtökkel – mondta Annabelle.

– Na és mire jöttél rá? – kérdezte Reuben.

– Hogy Oliver el akart utazni.

– Miből jöttél rá?

– Volt egy becsomagolt bőrönd a házában. Meg egy csomó könyv, azt hiszem, orosz nyelvűek.

– Vagyis betörtél a házába, és úgy találtad meg – mondta ingerülten Caleb. – Benned tényleg nincs semmi tisztelet a magántulajdon iránt, Annabelle Conroy. Semmi. Ez pedig felháborító. De tényleg.

A nő kihúzott egy könyvet a zsebéből, és megmutatta a könyvtárosnak.

– Igen, oroszul van – mondta Caleb, amint a rímre pillantott. Megnézte közelebbről is. – Az orosz politikáról szól, de évtizedekkel ezelőtt adták ki. Ugyan mi a csudáért akarná éppen ezt magával vinni?

– Lehet, hogy Oroszországba készült, és kissé fel akarta frissíteni a nyelvtudását. Annak egyik módja pedig az, ha az ember olvas az adott nyelven – találgatta Finn.

– De minek menne Oliver Oroszországba? – kérdezte Reuben. – Várjunk csak, hogy jutna oda egyáltalán? Nincs útlevele. Egyáltalán semmilyen igazoló okmánya sincs. Nem beszélve a pénzről, ami az utazáshoz kellene.

– Csak egy módja van annak, hogy odajusson – mondta Annabelle.

– Úgy érted, hogy az amerikai kormány megbízásából? – tudakolta Finn.

– Igen.

– A kormány megbízásából?! – kiáltott fel Caleb. – De hát nem dolgozik a kormánynak! Legalábbis ma már nem.

– Lehet, hogy ez a helyzet megváltozott – mondta Annabelle. – Végül is felajánlották neki a Becsület Érdemérmet.

– Oliver újra szolgálatba áll. Ennyi év után... el se hiszem. – Reuben eltöprengett.

– És mindazok után, amit tettek vele – fűzte hozzá Finn csendesen.

– Miért tenne ilyesmit? – kérdezte Caleb. – Ha van valami, amit tudunk Oliverről, az az, hogy nem bízik a kormányzatban.

– Lehet, hogy nem volt más választása – mondta Finn.

– De már nem olyan a helyzet, mint amikor húszéves volt – vélekedett Annabelle. – Tegnap este majdnem meghalt. Ha elmegy Oroszországba, talán sohasem tér vissza.

– Lehet, hogy idősebb, de okosabb is. Én nem becsülném le a képességeit – mondta Reuben.

– Majdnem meghalt Divine-ban abban a börtönben, Reuben – emlékeztette a nő. – Milton pedig meg is halt – tette hozzá kíméletlen nyíltsággal.

Reuben, aki nagyon közel állt Milton Farbhoz, lepillantott a kezére. – Lehet, hogy mindannyian öregek vagyunk már az ilyen baromságokhoz.

– Akkor hát hogyan csináljuk végig ezt a dolgot Oliverrel? Mind tudjuk, hogy nem fog hozzánk fordulni segítségért. A Divine-ban történtek után semmiképp – mondta Finn.

– Az igaz. Nem tesz semmi olyat, amivel minket veszélybe sodorna – hagyta helyben Caleb.

– Akkor hát nem kellene arra várnunk, hogy segítséget kérjen – mondta Annabelle. – Legyünk proaktívak.

– Az pontosan mit jelent? – kérdezte Reuben. – Talán csak nem azt, hogy kémkedjünk utána?

– Nem, de egységfrontot kell alkotnunk, és elmondani neki, hogy mit gondolunk.

– Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet – mondta Reuben.

Annabelle felállt. – Hát jó. Ha ti itt akartok várni a halotti bizonyítványára, príma. De én megyek.

Megfordult, és elment.

– Annabelle! – kiáltott utána Reuben.

De a nő hátra se nézett.

– Nagyon makacs – morgolódott Caleb. – Mint minden nő. Valószínűleg ez az oka, hogy sohasem nősültem meg.

Reuben ellenségesen bámult rá. – Ó, azt hiszem, volt annak még néhány más oka is, Caleb.