34. FEJEZET

– NEM TUDTAM, hogy maga meg Riley Weaver puszipajtások – mondta Gross, miközben ügyesen kezelte a Crown Vic kormányát a Washingtonból kivezető úton.

Stone mellette ült. Chapman pedig hátul.

– Kétszer találkoztam vele életemben. Egyszer sem a magam jószántából. Erre nem mondanám, hogy „puszipajtások” volnánk.

– Akkor miért magához ment, és nem hozzám? – kérdezte Gross rápillantva.

– Mert maga a vetélytársa, míg én csak amolyan közvetítő vagyok.

Gross vágott egy grimaszt. – Abba kell hagynunk ezt a vetélkedésbaromságot, ha tényleg meg akarjuk védeni ezt az országot.

– Ez elég értelmesen hangzik – adott hangot véleményének Chapman. – Végül is, maguk mind egyazon oldalon állnak.

– Ennél azért egy cseppet bonyolultabb a dolog – mondta Gross, a nőre sandítva a visszapillantó tükörben.

– Csak mert maga azt mondja, hogy bonyolult, attól még nem lesz tényleg az – felelte Chapman.

– Ha viszont az NHK valóban együtt akarna működni velünk, akkor megkönnyíthetné a dolgunkat.

– Na és arra nem gondol, hogy jó páran ugyanezt mondják az FBI-ról? – kérdezte Stone.

Gross lemondóan nevetett. – Asszem ebben igaza van.

– Weaver még mindig ismerkedik az új helyével – mondta Stone. – Nagyon nem szeretné, ha épp az ő szolgálati ideje alatt ütne be a mennykő. Biztos, hogy éjjel-nappal ezen dolgozik minden lehetséges módszerrel. Én is csak egy lehetőség voltam számára.

– Na és hová tartunk? – kérdezte Chapman pár másodpercnyi szünet után, miközben elsuhantak mellettük a főváros majdnem üres utcái.

– Pennsylvaniába – felelte Gross. – Onnan származik ugyanis a juharfa. Egy faiskolából, ami Gettysburg közelében van.

– Tudják, hogy jövünk? – kérdezte Stone.

– Nem.

– Helyes.

– Nem kéne körülvenni a helyszínt? – kérdezte Chapman.

– Bárki volt is benne ebben a buliban, aligha maradt ott. Ha nagy erőkkel nyomulunk be, akkor az ott levők megnémulnak. Válaszokat akarok, és egy kis fortély sosem árt.

Sok mérfölddel arrább befordultak a Keystone Faiskola kapuján. A kikövezett út egy hosszú, fehér, zöld fémtetős, egyszintes épülethez vezetett. A háttérben különböző méretű gazdasági épületek álltak, némelyik elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne egy tizenöt méter magas fa. A parkolóban poros kisteherautók, egy egyterű és egy fekete Escalade terepjáró állt. A három jövevény kikászálódott a Vicből, és az „Iroda” feliratot viselő ajtó felé vette az irányt.

Egy túlságosan szűk farmert viselő, tömzsi nő egy hátsó irodába kalauzolta őket, ahol egy nagy termetű férfi éppen telefonált fém íróasztala mögött. Intett nekik, és két székre mutatott. Amikor Gross felmutatta a jelvényét, a férfi azt mondta a telefonba: – Majd visszahívlak.

Letette a kagylót, felállt, visszagyűrte az ingét a nadrágjába ott, ahol kibújt belőle, majd megszólalt: – Láthatnám azt a jelvényt még egyszer?

Gross közelebb hajolt, és hosszú másodpercekre a férfi elő tartotta a jelvényét és az igazolványát. Mikor a fickó már nem is a jelvényre nézett, Gross még akkor is maga elé tartotta, mintha a küldetésük fontosságát hangsúlyozná.

– Mit tehetek önökért? – kérdezte vendéglátójuk feszengve.

– Kezdetnek egy név is elég lesz – válaszolta Gross.

– Lloyd, Lloyd Wilder – mutatkozott be a férfi némi torokköszörülés után.

– Maga itt a főnök?

– Igen, én vagyok itt a művezető, immár tíz éve. Miről van szó?

Gross letelepedett a művezető íróasztalának a szélére, Stone a falnak támaszkodott, Chapman pedig leült egy székre. Mindannyian Wilderre bámultak, aki idegesen nyelt egyet, és majdhogynem hanyatt esett a székébe.

– Nézzék – kezdte Wilder. – Azok a fickók azt mondták, hogy legális bevándorlók. Lehet, hogy nem volt meg minden papírjuk, de van fogalmuk róla, mennyi itt a bürokrácia? Ha minden dokumentumukat ellenőrizném, egyebet se csinálnék egész nap. Ráadásul nem is találok senkit, aki az ilyesfajta munkát elvégezné, és...

Stone, aki hamarabb ráébredt, miről beszél Wilder, mint Gross, hideg hangon megszólalt: – Nem a Bevándorlási Hivataltól jöttünk. Azon jelvényen FBI áll, nem BH....

Wilder egyikről a másikra bámult. – FBI?

Gross előrehajolt, míg az arca már kényelmetlenül közel volt Wilderéhez. – FBI. Az a fazon ott a Terrorelhárítástól van, a hölgy pedig egyenesen a brit MI6-tól.

Wilder hitetlenkedve nézte Chapmant. – Az MI6tól? Mint James Bond?

– Igazából jobb, mint James Bond. Inkább, mint a jó öreg James felturbózva – mondta Chapman.

– És nem érdekelnek a nyavalyás bevándorlói, de ha nem működik együtt, akkor a Bevándorlási Hivatalt biztos érdekelné a dolog.

Wilder arca megereszkedett. – De ha nem miattuk vannak itt, akkor mi miatt?

– Szokta nézni a híreket?

– Ja, minden éjjel nézem valamelyik sportcsatornát.

– Úgy értem, igazi híreket.

– Ó, igen, azokat is, néha. Miért?

– Robbanás a Lafayette Parkban? – kérdezte Gross. – Hallott róla?

– A francba is, igen. Mindenfelé arról beszélnek.

Mindannyian jelentőségteljesen ránéztek, ő meg értetlenül vissza rájuk.

– De mi köze annak hozzám? – fakadt ki végül belőle.

– Úgy hisszük, hogy a bombát annak a fának a gyökerei közé rejtették, amelyet erről a telephelyről szállítottak oda.

– Ugyan, maguk csak szórakoznak velem, ugye? – Wilder halványan elvigyorodott. – Várjunk csak, maguk nem is szövetségiek, igaz? Ez biztos valami vicc?

Gross közelebb húzódott hozzá. – Ha bomba robban az Egyesült Államok elnökéhez ilyen közel, abban semmi olyat nem látok, ami akár csak távolról is vicces lenne, Mr. Wilder. Ön talán igen?

A mosoly lehervadt Wilder arcáról. – Tehát mégiscsak komoly? És maguk tényleg zsaruk?

– Tényleg azok vagyunk. És mindent tudni akarunk arról, hogyan került a bomba a maguk egyik fájába.

Ahogy felfogta a dolgok teljes súlyát, Wilder levegőért kezdett kapkodni. – Ó, Jézus. Ó, édes Jézusom.

Előre-hátra hintázott a székén. Stone gyorsan megkerülte, és a kezét megnyugtatóan a vállára tette. – Nem vádoljuk semmivel, Mr. Wilder – mondta. – A reakciójából ítélve pedig bizonyos, hogy semmi köze a dologhoz. De talán mégis segíthet nekünk. Most vegyen pár mély lélegzetet, és próbáljon lazítani. – Kicsit megszorította a férfi vállát.

Wilder végül megnyugodott, és bólintott. – Megteszek mindent, amivel segíthetek. Igazi hazafi vagyok. Világéletemben tagja voltam a Lőfegyver Szövetségnek. A francba, apám még szakszervezeti tag is volt.

Gross leült szemben vele, Stone állva maradt. – Mondjon el mindent az összes itt dolgozó emberről.

A következő húsz perc azzal telt, hogy Wilder alkalmazotti kartotékokat húzott elő, és minden egyes dolgozóról beszámolt nekik.

– Hát ennyi – mondta, mikor végzett. – Egyetlenegy sincs ezen a listán, aki elég eszes lenne ahhoz, hogy bármit kezdjen egy bombával. Azt is nehéz elérni náluk, hogy a megfelelő végén fogják meg a lapátot. De talán csak azért, mert én nem tudok elég jól español-ul.

Stone rábökött egy névre a listán. – John Kravitz. Ez nem hangzik spanyolosan.

– Nem, persze hogy nem. De nem ő a maguk embere – mondta Wilder.

– Miért? – kérdezte Stone.

– Főiskolát végzett.

– Mintha azt mondta volna az előbb, hogy mindegyik elég ostoba. Nem a munkájukat akarom leszólni, de egy diplomás ember minek ás ültetőgödröket?

– Azért csinálunk mi itt egyebet is. John tájtervezésből és kertészetből vagy ilyesmiből szerezte a diplomáját. Jól ért a fákhoz. Olyasmit is észrevesz, amit más nem. Ezért alkalmaztuk.

– Mióta dolgozik itt?

– Úgy hét hónapja. Nem gondoltuk, hogy ilyen sokáig marad, de úgy látszik, elégedett.

– Járt a héten dolgozni?

– Mindennap, hajszálpontosan.

– Hol van most? Itt?

Wilder a faliórára nézett. – Kábé fél óra múlva itt lesz. Nem messze lakik innen, csak ötmérföldnyire, egy kis lakókocsiparkban a főút mellett.

– Mit tud még mondani róla? – kérdezte Gross.

– Harminc év körüli, nagyjából olyan magas, mint maga – mutatott Stone-ra. – A haja barna, és kis kecskeszakálla van.

– Jól kijött mindenkivel?

– Nézze, a többi ürge alig tud két szót összerakni angolul, és abban sem vagyok biztos, hogy legalább az anyanyelvükön írástudók. Ahogy mondtam, John főiskolát végzett. Az ebédidő alatt főleg olvasgat.

– Tud valamit a magánéletéről? A politikai elképzeléseiről? – kérdezte Gross.

– Nem. De John nem gyárt bombákat, annyit mondhatok.

– Nem szokott véletlenségből kosárlabdázni? – érdeklődött tovább Gross.

– Mi köze vannak bármihez is?

– Csak feleljen a kérdésre.

– Azt mondta nekem, hogy még a gimiben játszott. Van hátul egy palánkunk. A fiúk ebédidőben szoktak kosarazgatni, ha nincsenek éppen külső munkán.

– Kinek a labdájával játszanak? – kérdezte Stone.

– Kiével? Hát van itt egypár. Johnnak is van egy, tudom. – Wilder tanácstalan volt. – Mi köze a kosárlabdáknak ahhoz az átkozott bombához?

– Megvárjuk itt Johnt. Ha megérkezik, szóljon neki, hogy jöjjön ide hátra, az irodájába, jó? – kérdezte Gross.

– Igazán szükség van...

– Jó? – kérdezte Gross tántoríthatatlanul.

Wildernek sikerült suttogva kipréselnie magából.

– Jó.