36. FEJEZET
– KINEK az ötlete volt, hogy egyedül hagyják Gross ügynököt?
Stone és Chapman az FBI Washingtoni Területi Irodájában voltak, egy hosszú asztal egyik oldalán ültek, a másikon négy komor férfi és egy savanyú arckifejezésű nő.
– Az enyém – felelte Stone. – Chapman ügynökkel elindultunk megkeresni John Kravitzot, Gross ügynök pedig hátramaradt Lloyd Wilderrel.
– Tudomást szereztek-e arról, hogy a faiskolában dolgozó bármely más személy érintett a bombamerényletben? – kérdezte a nő, aki Laura Ashburn különleges ügynökként azonosította magát. Fekete kosztümöt viselt, barna haját hátul lófarokba fogta össze. Körülbelül negyvenéves volt, középtermetű, jó alakú, kellemes arcvonásokkal, de a szeme csak két fekete pont volt, amelyek áthatoltak mindenen, amire ránézett. E pillanatban pedig csak Stone-t nézte.
– Azt nem tudtuk. Most sem tudjuk.
– Mégis otthagyták minden erősítés nélkül? – kérdezte az egyik férfi.
Mielőtt Stone válaszolhatott volna, egy másik is megszólalt. – Maga Chapman ügynökkel együtt távozott, és hívták a helyi rendőröket is. Tom Grossnak pedig semmilyen segítsége nem volt. Magára maradt.
– Vagyis hátra kellett volna hagynom Chapman ügynököt Gross-szal, és segítséget hívni számukra, miközben én elmentem a lakókocsiparkba – vonta le a következtetést Stone.
Chapman közbeszólt. – Semmi sem tartotta vissza Gross ügynököt attól, hogy segítséget hívjon.
Mind az öt FBI-ügynök ránézett. Az egyik megszólalt. – Amikor az embernek egy potenciálisan erőszakba torkolló helyzetet kell kezelnie, és egy potenciális bombamerénylő lehet a közelében, nem jut sok ideje arra, hogy a telefonján babráljon.
Ugyanez a fickó Stone-hoz fordult. – Úgy tudom, hogy magát nemrég vonta be segítségül a Nemzet– biztonsági Tanács társszerve, igaz?
– Igen.
– Nem öreg maga egy kissé ahhoz, hogy most szálljon be a játszmába?
Stone nem válaszolt, mert mit is válaszolhatott volna?
Ashburn kinyitott egy dossziét, majd hozzáfűzte:
– Nem sok mindent találni magáról. Oliver Stone. Csak egy tisztes filmrendezői karrier. – A hangjából kicsengő gúny tükröződött a négy társa arcán is.
– Elég ostoba hiba egy maga korabeli embertől – tódította az asztal távolabbi végén ülő ügynök. – Sebezhető helyzetben hagyni egy ügynököt. – Előrehajolt.
– Mit tanácsol, mit mondjunk a feleségének? A négy gyerekének? Van valami javaslata? Szeretném hallani, Stone ügynök.
– Azt mondanám nekik, hogy a férje, az apjuk harc közben esett el. Hősként. Én ezt mondanám nekik.
– Ettől biztos jobban érzik majd magukat – horkantotta Ashburn.
Egy másik megkérdezte: – Hagyták már egyedül bevetésen? Kétlem, mert egy ilyen fickó, mint maga, mindig alaposan fedezi magát. Jókora tűzerővel a háta mögött.
Chapman megelégelte. – Maguknak fogalmuk sincs, miről beszélnek. Ez az ember a mai napon megmentette az életemet és két rendőr életét. Már akkor tudta, hogy orvlövész van az erdőben, amikor mi még csak a seggünkbe ragadt kézzel álldogáltunk. Ha meg a múltjának csak a felét ismernék, nem ülnének itt...
– Nem érdekel a múltja. Csak a jelene – vágott vissza Ashburn.
– Akkor talán beszélniük kellene a feljebbvalóikkal, mert...
– Hagyd csak – mondta Stone csendesen, és a karjára tette a kezét.
Ashburn becsukta a lefűzőjét. – Részletes jelentést készítünk erről az ügyről, amelynek a fő eleme az lesz, hogy magát mozdítsák el ebből a nyomozásból, és vizsgálják meg, milyen fegyelmi vagy büntetőjogi vádat lehet emelni maga ellen.
– Ez tiszta röhej – mondta Chapman.
Ashburn megsemmisítő pillantást vetett rá, fekete szeme mint szúrós dárda meredt a nőre. – Nem tudom, hogy van ez a pocsolya túlpartján, de ez itt Amerika. Mi itt elszámoltathatóak vagyunk a tetteinkért. – Stone-ra nézett. – Vagy a tetteink elmaradásáért, mint ebben az esetben. Akar egy tanácsot? Ha a helyében lennék, új társat keresnék magamnak.
Az ügynökök egyszerre álltak fel, majd kisorjáztak a helyiségből.
Chapman Stone-ra nézett. – Ti rendszeresen így veritek el itt egymást?
– Általában csak ha rászolgáltunk.
– Azt gondolod, hogy most így van?
– Egy derék ember meghalt. Nem volt szükségszerű. Ezért valakinek el kell vinnie a balhét. Erre meg én is éppen úgy megfelelek, mint bárki más. – Felkelt a székéből. – És talán igazuk van. Talán öreg vagyok az ilyesmihez.
– Ezt nem mondod komolyan, ugye?
Stone nem válaszolt, hanem kiment a szobából, ki a WTI-ból az utcára, és gyalogolni kezdett. Az esti levegő csípős volt a felhőtlen ég alatt. A forgalom feltorlódott a Verizon Center közelében, ahol valami rendezvényt tartottak, és dudáltak az autósok.
Gyaloglás közben Stone a Gross-szal töltött utolsó perceire gondolt. Nem nagyon foglalkozott a férfi biztonságával. Kravitz után akart menni. Sőt úgy gondolta, hogy Gross nagyobb biztonságban volt, ha otthagyják, miközben Chapman és ő a saját fészkében készülnek elkapni az állítólagos bombamerénylőt. Meg sem fordult a fejében, hogy a faiskolában is lecsapnak, és megölik Grosst. Az biztos, hogy volt elég emberük, pontos értesüléseik és erős idegeik. Elég félelmetes kombináció.
Hirtelen eszébe jutott valami, és felhívta azt a számot, amit Riley Weaver adott neki. Tudni akarta, vajon Weavernek sikerült-e összeszedni a Lafayette Parkba tervezett rendezvények listáját. Ha van valami nyom azon a listán, Stone utána akart járni. Valaki felvette a telefont. Stone azonosította magát, és Weavert kérte. A fickó mondta, hogy tartsa, de tíz másodpercen belül újra ott volt.
– Kérem, a jövőben ne hívja ezt a számot.
A vonal elnémult, és Stone lassan visszatette a telefont a zsebébe. A kurta-furcsa bánásmód magyarázata egyszerű volt. Weaver tudta, hogy Stone elbaltázta az ügyet, és az egy FBI-ügynök életébe került. Ezért aztán lekerült az NHK együttműködőinek listájáról. Egyszer s mindenkorra.
Ahogy egyik háztömböt a másik után hagyta maga mögött, egyre erősebben koncentrált, miközben a főváros éjszakai élete zajlott körötte. A Mallon kocogó helybeliek, turisták térképpel a kezükben, a következő buli helyszínére igyekvő csoportok, öltönyös és kosztümös irodai dolgozók, amint nehéz aktatáskákat cipeltek gondterhelt arckifejezéssel, valószínűleg azért, hogy otthon tovább dolgozzanak.
Kravitz kiiktatása tökéletesen logikus abban az esetben, ha ő is részt vett a merényletben. Így eggyel kevesebb száj tudja őket elárulni. Biztosan készenlétben álltak a lakókocsiparknál, hogy megöljék a fickót, amikor Stone felbukkant. De volt egy másik lehetőség is, amely, ha beigazolódik, sokkal nyugtalanítóbb.
Tudták, hogy jövünk.
Ehhez vagy követniük kellett Stone-ékat, vagy előttük járniuk. Mindkét feltevésből messze ható következtetések adódtak, és felvetették annak lehetőségét, hogy áruló van a soraikban. De miért éppen a faiskolában? Vajon Lloyd Wilder mégis benne volt? Ha igen, egy színész veszett el benne. A titkárnő? Elég távoli lehetőség.
Vagy maga Tom Gross? Ez esetben őt vajon miért gyilkolták meg? Ő volt ugyan a nyomozás vezetője, de egyszerűen helyettesíteni lehetett valaki mással. Egy ügynök megölése pedig csak azt eredményezi, hogy a félelmetes Hivatal megháromszorozza már amúgy is intenzív erőfeszítéseit azért, hogy megtalálja a Lafayette Parkban történt merénylet elkövetőit. Sehogy sem akart összeállni a kép. Sehogy.
Megérkezett úti céljához, felmutatta a jelvényét, és belépett a Lafayette Parkba. Legalább a jogosítványait nem vonták még vissza. Még. Leült egy padra, és nézte a helyszínt, ahol tovább folyt a nyomozómunka. A fejében a közelmúlt eseményei kavarogtak, nem akartak összeállni semmiféle szilárd egységbe. Csak köd és pára volt. Ha bármi ígéretesre próbált összpontosítani, nyomban szertefoszlott.
Tekintete az utca túloldalán levő Fehér Házra vándorolt. A bomba kétségkívül kipukkantotta az elnök biztonsági buborékját, amiben korábban annyira bíztak. Minden olyan biztonsági szervezet, amelynek feladata ennek a területnek a védelme volt, súlyos csapást kapott a szakmai önérzetére.
A pokol tornáca, gondolta Stone, tényleg kezd megfelelni a nevének.
Amikor felnézett, látta, hogy egy férfi közeledik felé. Egy kicsit meglepődött, de csak egy kicsit. Vett egy mély lélegzetet, és várt.