10. FEJEZET

MIUTÁN AZ FBI-ügynökök és MI6 Chapman távoztak, Stone vagy fél óráig a temetőben piszmogott, kiegyenesített pár sírkövet, amiket egy közelmúltbeli erős zivatar megdöntött, és eltakarított mindenféle törmeléket, amit ugyanaz a vihar szórt szét. Az ilyesfajta fizikai munka közben jól tudott gondolkodni. Márpedig sok kérdésen kellett rágódnia, amelyekre egyelőre nem találta a választ. Miközben letört gallyakat és ágakat rakosgatott egy zsákba, megmerevedett és lassan hátrafordult.

– Le vagyok nyűgözve.

Mikor visszafordult, Mary Chapmant látta kilépni egy bokor mögül. – Még csak meg se mozdultam. Magának a tarkóján is szeme van, vagy mi?

– Olykor – Stone bekötötte a zsák száját, és odaállította egy deszkabódé mellé. – Mikor szükségem van rá.

Chapman odament hozzá. – Elképesztő fedősztori ez egy ügynöknek. Temetői munkás...

– Helyesebben gondnok. A temetőt már nem használják. Történelmi emlékhely.

A nő megállt, felemelte az egyik lábát, és lepiszkált egy kis piszkot lapos sarkú, sima fekete vászoncipőjéről.

– Értem. Na és élvezi, hogy gondját viseli a halottaknak?

– Igen.

– Miért?

– Mert sosem vitatkoznak velem. – Elindult vissza a gondnoki lakás felé, a nő pedig követte. Egy pillanatnyi csend következett, miközben hallgatták a forgalom háttérzajába vegyülő madárcsiripelést. Stone egyenesen előrebámult, Chapman pillantása pedig rá-rávillant a férfira, mint valami szeszélyes fénysugár.

– Oliver Stone tehát? – kérdezte, huncut fénnyel a szemében. – Több filmjét is élvezettel néztem. Most is új filmhez végez itt terepszemlét?

– Miért jött vissza? – kérdezte Stone, és most először a nő felé fordult.

Chapman ekkor Stone meglepetésére azt kérdezte: – Nem tud egy jó kávézót? Én fizetek.

A nő kocsival jött, így elautóztak Georgetown távolabbi végébe, és találtak parkolóhelyet is, ami szinte hihetetlen volt a zsúfolt környéken. Stone ezt el is mondta neki.

– Ja – mondta a nő közömbösen –, próbáljon egyszer Londonban parkolni.

Kint ültek le a kávéjukkal. Chapman lerúgta a vászoncipőjét, combközépig felhúzta a szoknyáját, felrakta a lábát a szemközti székre, és hagyta, hogy a napfény sápadt arcát és csupasz lábait fürdesse. – Angliában ritkán süt így a nap – magyarázta –, és amikor mégis, szinte azonnal beborul, és elered az eső. Sokunkban ez komoly öngyilkossági hajlamot ébreszt. Kiváltképp, ha a francos augusztusban esik, és az ember nem tervezett külföldi nyaralást.

– Tudom.

A nő kinyitotta a szemét. – Tudja?

– Két évig éltem Londonban. Rég volt már – mondta Stone.

– Üzleti ügyben?

– Úgy is mondhatjuk.

– Mint John Carr?

Stone a kávéját itta, és nem szólt semmit.

Chapman is belekortyolt a kávéba, és hagyta, hogy csend telepedjen rájuk.

– Mint John Carr? – kérdezte végül újra.

– Elsőre is hallottam – mondta udvariasan, és oldalra fordítva a fejét a nőre nézett, aki elmosolyodott.

– Nem akarja tudni, hogy én hol hallottam ezt a nevet először?

Stone nem válaszolt, de úgy tűnt, a csend elég bátorítás Chapmannek ahhoz, hogy folytassa.

– James McElroytól. Ő jóval idősebb magánál. – Végigfuttatta tekintetét a férfi magas, szikár alakján. – És egyáltalán nincs ilyen jó formában.

Stone újra csak csendben maradt.

– McElroy valóságos legenda brit hírszerzési körökben. Évtizedekig vezette az MI6-ot. De gondolom, ezt maga tudja jól. Most van valami különleges titulusa, nem tudom pontosan, mi, de azt teheti, amit akar. Márpedig ez piszok jó dolog az ország szempontjából, annyit mondhatok.

– Jól van mostanság?

– Igen. Ebben, úgy tűnik, magának is van valami része. Irán, 1977? Hat fanatikust küldtek, hogy lándzsára tűzzék McElroy fejét. Aztán hat halott, mikor maga közbelépett. McElroy azt mondta, még arra sem volt ideje, hogy kirántsa a fegyverét, és segítsen magának. Aztán maga elsétált. Csak úgy. McElroy-nak lehetősége sem volt, hogy illendően megköszönje.

– Nem is volt rá szükség. A szövetségesünk volt, én pedig csak a dolgomat végeztem.

– Hát akkor is, azt mondja, hogy évtizedek óta szeretne egy korsó sört fizetni, amiért megmentette az irháját, de maga nem bukkant fel azóta sem. A tervét viszont nem adta fel.

– Újra csak azt mondom, hogy szükségtelen.

Chapman nyújtózkodott egyet, lerakta a lábát, lesimította a szoknyáját, és újra felvette a cipőjét. – Puszta véletlenségből McElroy éppen itt van a városban – mondta.

– Szóval ezért jött vissza.

– Igen is meg nem is.

Stone várakozón nézett rá.

– Igen azért, mert tudtam, hogy szeretne találkozni magával. Nem, mert megvannak a saját indokaim is.

– És mik azok?

Chapman előrehajolt, és Stone látta a Walther PPK-t a fekete bőr hónaljtokban, amint hézag nyílt a nő inge és kabátja között.

Stone a pisztoly felé intett. – Kissé kemény a ravasza, nem?

– Meg lehet szokni – mondta a nő, egy falapocskával kavargatva a maradék kávéját. – Nézzünk szembe a tényekkel: ez az egész ügy elejétől a végéig alaposan össze van kavarva. Az amerikaiaknak annyi ügynökségük van, hogy egyiküktől sem kapok egyenes választ. A főnökömnek ugyanez a véleménye. Ugyanakkor Amerika a fő szövetségesünk, és nyilvánvaló, hogy nem akarunk olyasmit tenni, ami ezt a viszonyt megzavarhatná. Másrészt viszont a mi miniszterelnökünk ellen intéztek támadást, így kötelességünk a dolog végére járni.

– Maga pedig hozzám fordul? De miért?

– James McElroy megbízik magában. Ergo: én is megbízom magában. Ráadásul maga ott volt tegnap este. Ez értékessé teszi.

– Talán. De Irán már régen volt, Chapman ügynök.

– Vannak dolgok, amik nem változnak. McElroy szerint maga is ezek közé tartozik.

– Ez azon a feltevésen alapszik, hogy én még mindig John Carr vagyok.

– Hát persze hogy az. Nekem semmi kétségem efelől.

– Hogyan lehet benne ennyire biztos?

– Levettem az ujjlenyomatát egy pohárról a fürdőszobájában, amikor kimentem pisilni. A főnököm befolyása révén kieszközöltem egy azonnali keresést az NHK adatbázisában. Még így is nyolc biztonsági szinten kellett áthatolni, néhány kiégett számítógépet kicserélni, és két legfelső szintű felhatalmazást beszerezni, hogy eredményre jussak. – Felhúzta a szemöldökét. – John Carr. A CIA egykori és nagyon hiányolt Tripla Hatos részlegétől.

– Amely hivatalosan soha nem létezett – mondta a férfi csendesen.

– Nekem mindegy. Még hátulgombolós voltam, amikor az utolsó akciójukat végrehajtották, akár hivatalosan, akár nem. – A nő felállt. – Nos, hajlandó végre találkozni azzal az emberrel, akinek megmentette az életét? Ő igazán meg akarja hívni arra a sörre, Mr. Carr.