28. FEJEZET

CARMEN ESCALANTE egy kétszintes lakásban lakott a folyótól néhány saroknyira. A környék közel esett ugyan a Washington Nationals pályájához, de nem sok hasznát látta annak a polgárosodásnak, amely a stadion környékén lévő más negyedeket jellemezte.

Odaértek Escalante címére, és Stone bekopogott az ajtón, amelyen sebtiben legalább három régi, golyó ütötte lyukat számolt össze. Furcsa hangok közeledtek, lépések, de valami más is. Valami csörgésféle. Amikor az ajtó kinyílt, a húszas éveiben járó aprócska nőt láttak maguk előtt, akinek fémmankók voltak mindkét hóna alatt. Azokra támaszkodott eltorzult lábai helyett, és azok csapták a furcsa, csörömpölő zajt.

– Carmen Escalante? – kérdezte Stone.

– Én vagyok Carmen – bólintott a nő.

Stone és Chapman megmutatták a jelvényüket.

– Az eltűnt személy miatti bejelentésre jöttünk – mondta Chapman.

– A maga kiejtése nem amerikai – mondta Carmen kíváncsian.

– Nem is vagyok amerikai.

Carmen zavartnak látszott. Stone megszólalt: – Bemehetünk?

Követték Carment egy rövid előszobán át egy aprócska szobába. A szoba ócska bútorral volt berendezve, a padlót szemét borította. Stone romlott étel szagát érezte.

– Nem nagyon volt időm takarítani mostanában – mondta Carmen, de nem úgy tűnt, hogy nagyon bánja. Lehuppant a díványra, és a két mankót a karfához támasztotta. Mindkét oldalán valami ruhafélék voltak kupacba rakva.

Stone és Chapman állva maradtak, mivel nem volt több ülőhely.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon aggódott... – kezdte Stone.

– A nagybátyám, Alfredo miatt. Mi csak Freddynek hívjuk.

– Mi?

– A család.

– Itt vannak? – nézett körül Stone.

– Nem, odahaza Mexikóban.

– Szóval ön vele lakott itt?

Carmen bólintott.

– Mi a vezetékneve? – kérdezte tovább Stone.

– Padilla.

– Mikor látta utoljára? – kérdezte Chapman.

– Két nappal ezelőtt, este. Elment vacsorát venni.

– Tudja, hová ment?

– A Tizenhatodik utcába, az F utcához nem messze levő helyre. Ő eredetileg Espanába való, a bácsikám. Az apám családja, az Escalante család is Espanából jön eredetileg, hosszú idővel ezelőtt. Finom a paella Espanában. Szerette a paellát a bácsikám. És ezen a helyen, ahová ment, ott finom paella.

Stone és Chapman egymásra nézett, és ugyanarra gondolt.

Az a Lafayette Park közelében van.

– Megkérdezhetem, miért várt az eltűnése után ilyen sokáig azzal, hogy felhívja a rendőrséget? – kérdezte Stone.

– Itt nincs telefon. Én meg nem közlekedek jól Freddy bácsi nélkül. Azt hittem, hazajön bármelyik percben, de nem. Aztán kértem a szomszéd, hogy telefonáljék helyettem.

– Értem. Emlékszik, mit viselt, mikor elment hazulról?

– A kék melegítőjét. Szereti viselni, de nem szeret tornázni. Vicces.

– Nem volt jó formában? – kérdezte Chapman.

Carmen a két kezével nagy hasat rajzolt maga elé.

– Szereti a comidá-t{1} és a sört – mondta Carmen egyszerűen.

– Hogyan jött haza általában? Volt autója? – kérdezte Stone.

– Nekünk nincs autónk. Busszal vagy vonattal.

– Nem mondta, hogy elmegy sétálni vacsora után? – kérdezte Chapman.

Carmen arca megremegett, és a forgácslap állványon álló kis tv-re mutatott. – Láttam, mi történt. A bombát. Freddy bácsi meghalt? – Egy könnycsepp siklott le az arcán.

Stone és Chapman újabb pillantást váltott. – Akad itthon fényképe a bácsikájáról?

Carmen egy ferde könyvespolcra mutatott a fal mellett. Fél tucat bekeretezett fénykép állt rajta. Alfredo „Freddy” Padilla jobbról a harmadik képen volt. Farmernadrágot viselt, és azt a kék melegítő felsőt, amiben cafatokra robbantották. Stone felvette, és megmutatta Chapmannek, aki bólintott, hiszen nyomban felismerte a férfit, akit annyiszor látott a videofelvételen. Stone visszatette a képet a polcra, és Carmen félé fordult.

– Van valaki a családjából, aki el tudna jönni önhöz?

– Akkor hát meghalt?

Stone habozott. – Attól tartok, igen.

A nő a szájára szorította a kezét, és halkan sírni kezdett.

Stone letérdelt elé. – Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de tud valamilyen okot, amiért a bácsikája a Lafayette Parkba ment aznap este?

A nő összeszedte magát, valami olyan belső erőtartalékokat mozgósítva, amelyek létezését Stone nem is hitte volna.

– Ő szerette ezt az országot – mondta. – Mi csak nemrég jöttünk ide. Én azért, hogy a médicos{2} segítsenek a lábamon. Freddy bácsi jött velem. Szerezett munkát. Nem túl jó pénz, de Freddy bácsi megtett minden.

– Ön igen jól beszél angolul ahhoz képest, hogy csak nemrég jöttek – jegyezte meg Chapman.

Carmen elmosolyodott. – Tanultam iskolában, mikor kicsi voltam. Aztán elutaztam Texasba. Én beszélek a legjobban angol a mi familiámban{3} – mondta büszkén.

– Szóval a Lafayette Park... – segített Stone.

– Szeretett oda menni és nézni a maguk Fehér Házát. Azt mondogatta nekem: Carmen, ez a legjobb ország a Földön. Az ember itt mindent megtehet. Egyszer elhívott engemet is. A vállán vitt. Néztük a grande casa blancá-t{4} Azt mondta, a maguk elnöke ott él. Meg hogy ő, az elnök, nagy ember.

– Tényleg nagyon sajnálom – mondta Stone, és felállt.

– Van valaki, aki el tud jönni és itt maradni önnel? – kérdezte Chapman.

– Minden rendben. Voltam már egyedül azelőtt is.

Chapman nem tágított. – De vannak más rokonai is?

Carmen elfintorodott, de bólintott. – Vannak, akik el tudnak jönnni értem, és visszavisznek Mexikóba.

– Vissza? De akkor mi lesz az orvosokkal? – kérdezte Stone.

– Freddy bácsi nélkül nem – felelte Carmen. -

A szüleim meghaltak buszbalesetben. Én is a buszon voltam. Akkor lett ilyen a lábom. Freddy bácsi, ő is a buszon volt. Kivették a lépét meg még mást is, de ő jól lett. És olyan nekem, mint apa. – Szünetet tartott. – Én... én nem akarok nélküle itt élni. Még akkor se, ha ez a legjobb ország a világon.

– Ha szüksége van bármire, megtenné, hogy szól nekünk? – Stone felírta a telefonszámát egy darab papírra, és odaadta a nőnek. Aztán még hozzátette: – Tudna adni valamit, ami a bácsikájáé volt? Egy fésűt vagy fogkefét... tudja, hogy... – Elhalt a hangja.

Néhány olyan holmival távoztak, amely lehetővé teszi majd számukra Alfredo Padilla azonosítását DNS-minták alapján. Bezárták a holmit egy bizonyítékoszacskóba, amit Chapman hozott magával.

Stone nem kételkedett ugyan, de a DNS-bizonyíték volt a döntő.

Miközben mentek az autóhoz, Chapman megszólalt. – Lehet, hogy ócska cinikus vagyok, de szeretném kisírni a véreres szemeimet.

– Világos, hogy Alfredo Padilla rossz helyen volt rossz időben – mondta Stone –, és Carmen fizeti meg az árát.

– Alfredo is elég nagy árat fizetett – emlékeztette Chapman.

Visszaérkeztek az autójukhoz. – Hogyan tovább? – kérdezte a nő.

– Reménykedjünk, hogy Gross ügynök nagyobb szerencsével járt, de valahogy az az érzésem, hogy kár is erre számítani.