96. FEJEZET

STONE EGYEDÜL VOLT. Méretes sziklák, keskeny hasadékok között kúszott a Gyilok-hegy második bejárata felé. Mint a CIA híres Tripla Hatos osztagának frissen toborzott újonca, Stone egy egész évet töltött itt, új vadászati és ölési módszerekkel ismerkedett, megtanulta, hogy legyen egyszerre egy kicsit több és kicsit kevesebb, mint emberi lény. Nagyszerűen képzett ragadozó lett, amelyből kiégettek olyan, szokványos emberi érzéseket, mint az együttérzés és részvét. A Gyilok-hegyen képezték ki a legjobb gyilkosokat, akik valaha taposták ennek a bolygónak a felszínét. John Carrt pedig a legjobbak között is a legjobbnak ismerték.

A kiképzés olyan kemény volt, hogy Stone és néhány társa keresett és talált is egy kijáratot a létesítményből. De nem arra használták, hogy elmenjenek a legközelebbi kisvárosba berúgni, vagy lepedőre vágni a környékbeli farmerek lányait, hanem arra, hogy csak üldögéljenek a csillagok alatt, nézzék a lombozat zöldjét, bámulják a holdat, érezzék a szellőt, érezzék a port a talpuk alatt.

Stone csak meg akart győződni róla, hogy létezik még a Gyilok-hegyen kívüli világ. A Tripla Hatosba való jelentkezés elvileg önkéntes volt, de valójában a folyamat egyetlen fontos pontján sem lehetett annak nevezni. Stone ma is világosan emlékezett arra a napra, amikor a CIA toborzója felkereste a laktanyában. Stone és százada éppen akkor tért vissza Vietnamból. Stone egy tűzharcban olyan hősiesen viselkedett, hogy a szóbeszéd szerint felterjesztették a Becsület Érdeméremre. De végül nem kapta meg, főleg a féltékeny felettesek miatt, akik elmaszatolták a papírmunkát. Ha akkor Stone megkapja a kitüntetést, talán másképp alakul az élete. A Becsület Érdemérem tulajdonosai nem voltak sokan. A hadsereg elküldte volna közönségkapcsolati körútra, még ha akkoriban a háború olyan gyorsan közeledett is a vége felé, amilyen gyorsan a nemzet érdeklődése fogyatkozott a folytatása iránt.

Szóval eljött az öltönyös férfi. Tett egy ajánlatot. Jöjjön, álljon be az Ügynökséghez. Ez is olyan alakulat, amely a hazáért harcol. Így fogalmazott: „Az országa ellenségei ellen.” Ezen túl nem sokat mondott. Stone a parancsnokához fordult tanácsért, de világos volt, hogy a döntés már megszületett. A húszéves, vietnami helytállásáért kitüntetésekkel és ajánlásokkal elhalmozott Stone-t rendkívüli gyorsasággal kiszuperálták a seregből, és hamarosan itt, a Gyilok-hegyen találta magát.

Gyenge volt a fény az ösvényen, de Stone gond nélkül kiismerte magát. Most az ösztönös emlékezeté volt a fő szerep. Így volt ez akkor is, amikor nemrégiben itt járt. Úgy emlékezett mindenre, mintha sohasem ment volna el erről a helyről. Mintha csak az itteni emlékek mindvégig az agysejtjeiben lappangtak volna, elkülönítve minden mástól, nem kopva és halványulva, mint egy rákos daganat, amely láthatatlanul pihen, míg el nem kezdi végzetes növekedését.

Attól kezdve semmi sincs biztonságban. A teste minden része sebezhetővé válik. Ezzel elég jól össze is lehetett foglalni életét a Tripla Hatosnál.

Szemére csúsztatta az éjjellátó szemüveget, amikor a fény már olyan gyenge volt, hogy semmit sem lehetett kivenni. A sziklahasadékok keskenyebbek lettek. Most kapóra jött, hogy az évek során megőrizte karcsúságát, különben nem tudott volna keresztülvergődni közöttük. Bár ahogy visszaemlékezett, a termetes Reuben Rhodes is átfurakodott itt, a sziklák között, amikor Stone-nal itt jártak legutóbb, hogy megmentsék egy ember életét. Brennan elnök életét.

A Tripla Hatos minden embere karcsú volt, csupa ín és izom. Képesek voltak rá, hogy egész nap fussanak, egész éjjel lőjenek anélkül, hogy célt tévesztenének. Menet közben is tudtak változtatni a terven, kifüstölni a célpontot, mindegy, milyen mélyen ásta be magát. Stone nem tagadhatta, hogy mindez felajzotta az embert, kihívást jelentett, és még emlékezetes is volt.

– De soha nem akartam visszajönni ide – mondta magának.

Szünetet tartott. A bejárat, amit keresett, itt volt előtte. Egy zsanéron elforduló ajtó, amely egy konyhaszekrény hátuljában rejtőzött. Stone mindig is úgy képzelte, hogy egy korábbi kiképzésen ott tanyázó újonccsoport csinálta. Stone és csapattársai már csak rábukkantak egy éjszaka, és használták. Úgy tűnt, nem ők voltak a Tripla Hatos egyedüli tagjai, akiknek szükségük volt egy kis szabadságra. De az is lehet, hogy a Gyilok-hegy üzemeltetői készítették, gondolván, hogy az újoncoknak szükségük van arra az érzésre, hogy irányíthatják egy kicsit a tulajdon életüket. Hogy rövid időre el tudjanak szabadulni ebből a pokolból.

Talán attól féltek, hogy mindannyian becsavarodunk, és legyilkoljuk őket.

Előhúzta a pisztolyát és még egy tárgyat a derékszíjából. Pontosan a bejárat előtt állt. Úgy gondolta, hogy Friedman szigorú parancsokat osztott ki. Ne öljék meg, legalábbis őt ne. Vigyék eléje. Aztán ő majd megöli, valószínűleg úgy, hogy előbb végignézeti vele Annabelle és Caleb halálát.

Odaért a bejárathoz. Készenlétben tartotta a fegyverét, és feltartotta a másik tárgyat, egy teleszkópos botot. Kicsapta teljes hatlábnyi hosszúságára. Megtapogatta a falat maga előtt, ami valójában a konyhaszekrény elfordítható háta volt. Olyan feketére festették, mint a környező sziklák színe, de fából volt. Ma már korhadt fa. Erősebben megnyomta a bottal. Az ajtó engedelmeskedett, és befelé fordult.

Valami kilőtt belülről, és eltalálta a sziklát Stone mögött. Számított rá. Nyíl. Nem ölésre, csak bénításra szánva. Mellénye egyik zsebéből elővett egy fémtárgyat, kihúzta belőle a tűt, a fémtárgyat behajította a nyíláson, majd nyomban egy szikla mögé kuporodott.

Villanás következett, majd sűrű füst gomolygott elő. Stone felvette a gázálarcát, és számolni kezdett. Abbahagyta, amikor hallotta, hogy odabent valaki a földre rogy. Bement az ajtón, és lenézett. Az orosz hatalmas termetű volt, borotvált fejű, kis kecskeszakállal, és nyílpisztolyt tartott a kezében. Valószínűleg nem az volt az alaptermészete, hogy öles helyett csak kábítson. Nem bánt valami ügyesen a nyílvetővel.

Stone egy-egy pár műanyag bilinccsel összekötötte a kezét és a lábát. Ahogy a gáz eloszlott, levette a gázálarcát, és elindult a Gyilok-hegy belseje felé.

A LÉTESÍTMÉNY főbejáratánál Finn, Chapman és Knox a sziklás hegyoldalba vágott fémajtó előtt álltak, amely akkor vált láthatóvá, amikor egy csomó repkényt félrehúztak az útból. Stone elmagyarázta nekik, hol találják meg, és adott egy kulcsot is, amely szerinte nyitotta. De még kulcslyukat sem láttak, amibe belepróbálhatták volna. Stone azt állította, hogy a titkos járaton csak egyedül tud végigmenni, mert senki sem tudja elég közelről követni ahhoz, hogy ne tévedjen el. Majd a főbejáratnál találkoznak.

– Hintába tett minket – morogta Knox, kezében a használhatatlan kulccsal. – El se hiszem, hogy bevettem. Mintha lehetne kulcsa ehhez az átkozott helyhez annyi év után.

– Egyedül akart bemenni – mondta Finn.

– Egy frászt! – csattant fel Chapman. Benyúlt a dzsekijébe, és kihúzott egy keskeny fémtárgyat, aminek mágneses volt a széle.

– Mi az? – kérdezte Knox.

– Kedvesem, az MI6-nál ezt ajtócsengőnek hívjuk. – Odaerősítette a fémajtóra a zár mellett. Intett a többieknek, hogy húzódjanak hátrább. Elővett egy távirányítót, felpattintotta a műanyag védőfedelet, és megnyomta a gombot. – Nem nézünk a lézerbe – figyelmeztette őket.

Mindannyian félrefordították a fejüket, amikor éles vörös fénysugár csapott ki az eszközből, és szépen átvágta a zár nyelvét. Az ajtó szabadon elfordult a sarkain.

– Príma kis technológia – jegyezte meg Knox.

– Egyszer használható elem van benne, a legtöbb ajtóhoz jó, még a fémekhez is – magyarázta a brit ügynök.

– Látom, megvan még Mr. Q{5} a brit hírszerzésben.

– Ezt a játékszert éppen egy nő találta fel, de nevezheti Ms. Q-nak.

Kivont fegyverrel közelítették meg az ajtót. Chapman és Knox fedezte Finnt, aki befelé célzott a pisztolyával, és lassan teljesen kinyitotta az ajtót. Bólintott a többieknek, akik felvették a védőszemüvegüket. Finn ekkor bedobott egy sokkológránátot, amely vakító fehér fényt villantott fel. Fájdalomkiáltás hallatszott, aztán kialudt a fény.

Mielőtt a két férfi mozdulhatott volna, Chapman már bent is volt. Mikor benyomultak utána, azt látták, hogy ügyesen lefegyverez egy embert, majd arcba rúgva a szemközti falnak vágja. A fickó, akit részlegesen elvakított a gránát, visszapattant a falról, Chapmanre támadt, hatalmas kezeit dugattyúkként forgatva. Finn a brit ügynök és támadója közé akart lépni, de Chapman már elrugaszkodott a földről, és bal lábával elrúgta a férfi lábát. Mindannyian hallották a csont reccsenését. Még a földre sem esett, Chapman máris arcon rúgta. Végül egy könyökcsapással végleg elintézte. Aztán felállt, és a Walther csövét a fickó halántékára tette.

– Várjon! – kiáltott rá Knox.

– Mi van?

– Csak nem akarja így, hidegvérűen lelőni? – kérdezte Knox.

– Talán tanúkat akarunk hagyni? – kérdezte Chapman nyugodtan.

– Tanúkat, mire?

– Arra, hogy mi fog itt történni ma éjjel. Például hogy megölöm Stone-t, amiért átvert.

– Senkit sem ölünk meg, a közvetlen önvédelmet leszámítva – mondta keményen Knox.

– Hát jó – mondta Chapman, és ügyesen megbilincselte a férfit.

– Hol tanultál meg így mozogni? – kérdezte Finn.

– Lehet, hogy ti, fiúk azt hiszitek, de az MI6 nem valami nyamvadt leánynevelő intézet. Most pedig gyerünk.

Bekapcsolta az elemlámpáját, és elindult.

Finn és Knox összenéztek, aztán gyorsan utánamentek.