48. FEJEZET

A WTI-be VEZETŐ ÚT csendben telt; az elöl ülő két ügynök nem nézett rájuk és nem is szólalt meg. Alighogy megérkeztek, beterelték őket a liftbe, és valamelyik felsőbb emeletre mentek. Kiszálltak, követték a két ügynököt egy nagy tárgyalóterembe. Középen nagy asztal állt, elfértek volna körülötte akár tucatnyian is. De csak hárman ültek mellette: az FBI igazgatója, a helyettese és Laura Ashburn ügynök, aki felkereste Stone-t a parkban egy nappal azután, hogy leszedték a férfiról a keresztvizet Tom Gross halála miatt.

Az igazgató alacsony termetű, éber arckifejezésű és türelmetlen természetű férfiú volt. Az összes washingtoni bürokrata közül az FBI igazgatója élvezett valódi függetlenséget. Megbízatása nem ért véget a kormányváltással. Tíz éven át marad hivatalban, bárki költözik az Ovális Irodába.

Intett az érkezőknek, hogy foglaljanak helyet, összerakott pár papírt maga előtt az asztalon, megigazította a szemüvegét, majd rájuk nézett.

– Stone ügynök, Chapman ügynök. Igyekszem tájékozódni ebben az ügyben, de minél többet tudok meg, annál zavarba ejtőbb az egész. Szeretném, ha az elején kezdenék, és elmondanának nekem mindent, amit felderítettek, minden következtetésüket, és mindent, amiről most még csak spekulálnak.

– Azt jelenti ez, hogy nem veszik el tőlem az ügyet, uram? – kérdezte Stone.

Az igazgató Ashburnre pillantott, majd vissza Stone-ra. – Elolvastam a jelentést. A kibővített jelentést, amelyet Ashburn ügynök nyújtott be. Érjük be most annyival, hogy nem vesszük el magától az ügyet. Most pedig szeretném hallani mindkettejük jelentését.

– Az beletelhet egy kis időbe – figyelmeztette Stone.

– Ez most a legfontosabb dolgom. – Az igazgató hátradőlt a székében.

Három óra elteltével befejezték. Ashburn és az igazgatóhelyettes bőségesen jegyzeteltek a laptopjaikon, és még az igazgató is lefirkantotta a fontosabb pontokat.

– Te jóisten – szólalt meg Ashburn. – Megtámadták a saját otthonában? Miért nem jelentette?

– Mivel nem tudom, ki rendelte meg a támadást, nem igazán tudtam, kinek jelenthettem volna.

Az igazgató grimaszolt. – Az FBI-ban megbízhat, Stone.

Stone óvatos pillantást vetett Chapmanre. A nő alig láthatóan bólintott.

Stone az igazgatóhoz fordult. – Van itt még valami, uram.

Az összes ügynök rámeredt.

– Mi az? – kérdezte az igazgató.

– A barátomnak, akit Pennsylvaniában megtámadtak, sikerült megmentenie egy bizonyítékot a bűntény színhelyéről.

– Többet, mint amennyit a mi embereink találtak?

– Igen. Egy orosz gyártmányú géppisztolyt.

Az ügynöktrió úgy hőkölt hátra, mint akiket ugyanazon a zsinóron rángatnak.

– A hispán munkások, akikkel a kocsmában beszéltek a támadás előtt, említést tettek arról, hogy két férfi leszerelte a kosárlabdagyűrűt a faiskolában. Szerintük az ismeretlenek valami furcsa nyelven beszéltek. Lehet, hogy oroszul.

Az igazgató a két kollégájára nézett, lerakta a tollát, és az arcát dörzsölgette.

Mikor nem szólt semmit, Stone folytatta. – A korábbiakban volt egy beszélgetésem valakivel, akit ön jól ismer.

– Ki volt az?

– A casa blancá-ban lakik.

– Értem. Folytassa.

– Azt mondta nekem, hogy az oroszok átvették a kábítószer-kereskedelmet a nyugati félgömbön, kicsavarták a mexikóiak kezéből.

– Ez így van, így történt. Carlos Montoyát és a többieket egyszerűen kiszorították az üzletből a saját országukban.

Most Ashburn szólalt meg. – De mi lenne az indítéka az orosz kartelleknek arra, hogy bombát robbantsanak a Lafayatte parkban?

– Az elnök azt mondta nekem, hogy a mi országunk szempontjából az orosz kormány és az orosz kartellek egy és ugyanaz. Egyetértenek ezzel az értékeléssel? – Stone várakozóan nézett az igazgatóra.

Amaz kissé bizonytalannak tűnt. – Nem vitatkoznék vele, úgy mondanám. – Megkopogtatta az asztalt a tollával. – Tehát mi volna a lehetséges motiváció a bombarobbantásra meg az összes többire?

– Talán az, hogy megmutassák, képesek rá – vélekedett Stone.

– Ezt nem veszem be. Mi van a jemeni csoporttal, amely magára vállalta az akciót?

– Azt könnyű megszervezni. De én se veszem be, hogy az oroszok csinálták csak azért, hogy megmutassák, meg tudják csinálni.

– Akkor hát mi a válasz?

– Évtizedekkel ezelőtt sok időt töltöttem Oroszországban. Azt az egyet megtanultam, hogy az oroszok a legagyafúrtabb emberek a világon. Semmit sem tesznek alapos ok nélkül. Az, hogy Oroszország most éppen nem szuperhatalom, nem azt jelenti, hogy nem is akarnak újra az lenni. Az elnök is ezen a véleményen van.

– Vagyis ez valami globális összeesküvés része, amelynek során vissza akarják nyerni világuralmi befolyásukat?

– Ezt a lehetőséget nem zárhatjuk ki. – Stone összefonta a karját a mellkasán. – De vajon miért nem lepi meg önt mindez?

Az igazgató meg se rezzent erre a közvetlen megjegyzésre. Felemelt még egy darab papírt. – Van itt egy laborjelentés arról az anyagról, amit Chapman ügynök beküldött elemzésre az üresen álló irodaépületből. Történetesen egy bizonyos típusú fegyverre utal.

– A TEC-9-es géppisztoly kenőolaja, ugye? – kérdezte Chapman.

– Igen.

– Vagyis tényleg onnan tüzeltek.

– Úgy látszik, ez a helyzet.

Eltelt néhány másodperc. – Van még valami? – kérdezte Stone.

Az igazgató magába mélyedt, és megfeledkezett arról, hogy mások is vannak a helyiségben.

– John Kravitz.

– Mi van vele?

– Ő is időzött Oroszországban.

– Diákkorában. Szerepelt is némelyik megfigyelőlistánkon. Azt hiszem, azért volt ott, hogy kapcsolatot keressen egy olyan csoporttal, amely tömeges megtévesztési akciókra használja az internetet.

– De semmi erőszak? – kérdezte Chapman.

– Nem, de az erőszakmentes hamar átcsaphat erőszakosba. Mindannyian láttunk már ilyet.

– Valaki szabadon bejutott egy amerikai kormányzati épületbe, és az nem John Kravitz volt.

Az igazgató elgondolkodva bólintott. – Gross ügynök pedig azt mondta magának, úgy véli, hogy az övéi kémkednek utána?

– Igen, uram.

– A Terrorelhárítás egyik ügynöke ugyanezt állította – tette még hozzá Stone.

– Garchik – mondta az igazgató.

– Igen. Sikerült már kideríteni, mi volt az a titokzatos összetevő a bombában?

– Tudomásom szerint még nem.

Stone szája résnyire nyílt, és előrehajolt. – Az ön tudomása szerint, uram?

Az igazgató először tűnt idegesnek azóta, hogy a szobába léptek. Ránézett a helyettesére, és az ajtó felé bökött az állával. A férfi nem volt boldog ettől a kimondatlan utasítástól, akkor pedig, amikor az igazgató nem engedte, hogy Ashburn is csatlakozzon hozzá, egészen felháborodott. Miután az igazgatóhelyettes mögött bezáródott az ajtó, az igazgató előrehajolt. – Valami olyasmi folyik itt, ami az egész pályafutásomban példa nélkül áll.

– Áruló van a sorainkban.

– Többről van szó. Rosszabbról.

Stone éppen meg akarta kérdezni, mi lehetne még annál is rosszabb, hogy áruló van a legbelsőbb körökben, de eszébe jutott, amit McElroy mondott neki.

A dolgok mindig lehetnek rosszabbak.

Az igazgató megköszörülte a torkát. – Valami olyasmi folyik a kormányzatban, ami... ami nem nagyon illik össze azokkal a módszerekkel, ahogyan mi az ügyeinket intézzük.

– Pontosan mit jelent ez, uram? – kérdezte Stone.

Az igazgató összedörzsölte a kezeit. – Úgy látszik, egynémelyek ellentétes célokért dolgoznak.

– Egynémelyek? – kérdezte Chapman tanácstalanul.

– Garchik ügynök eltűnt.

– Micsoda? – kiáltott fel Stone.

– És a titokzatos anyagmaradványnak, amit a parkban talált, szintén nyoma veszett.

– Hogyan lehetséges az? – kérdezte Chapman.

– Nem tudom. A mi parancsnoki láncolatunkon kívül esik az ügy.

– De az FBI a nyomozást vezető ügynökség – mutatott rá Stone.

– A Terrorelhárítás vitte a bombaszakértői munkát.

– De merőben szokatlan, hogy egy ügynök és bizonyíték is eltűnik – mondta Stone.

– De még mennyire – felelte az igazgató élesen.

– Van valami nyom? – kérdezte Chapman.

– Nincs, csak közvetetten szereztünk tudomást a hiányáról. Kiküldtünk egy nyomozócsoportot.

– Pontosan honnan tűnt el?

– Az sem teljesen bizonyos. Elvált, egyedül él. A kocsija sincs meg.

– Van nyoma küzdelemnek?

– Semmi konkrét.

– Nem jelentkezett senki?

– Senki. Sem Garchik, sem az elrablói, bárkik legyenek.

– Tehát elrabolták? – kérdezte Chapman.

– Azt sem zárhatjuk ki, hogy önként távozott.

– Ki jelentette az eltűnését?

– A részlegvezetője.

– És ki jelentette a bizonyíték eltűnését? – kérdezte Stone.

– Azt is a részlegvezetője. Amikor Garchik nem jelentkezett rutinszerűen a megadott időpontban, aggódni kezdett. Első dolga volt ellenőrizni a bizonyítékos szekrényt.

– Garchik azt mondta nekünk, hogy a NASA-t is bevonták, hátha ők azonosítani tudják a titokzatos anyagot.

– Erről én nem tudtam.

Stone hátradőlt, miközben Ashburn megjegyezte. – Ez egészen döbbenetes.

– A sajtó nem neszelheti meg – jelentette ki az igazgató eltökélten. – Minden közleménynek az én irodámon keresztül kell mennie. Értve?

– Én nem beszélek újságírókkal – mondta Stone, Chapman pedig egyetértőleg bólintott.

Az igazgató Ashburn ügynök felé intett. – Ashburn ügynök veszi át a nyomozás irányítását. Maguk közvetlenül vele dolgoznak.

Stone és Ashburn egymásra nézett, és Stone-nak az volt az érzése, hogy a nő megkísérelt egy mosolyt.

– Rendben – mondta Stone. – Örömmel.

– Ashburn ügynök azt mondja, hogy önt Vietnamban felterjesztették a Becsület Érdeméremre.

– Igen, felajánlották.

– De ön visszautasította. Miért?

– Úgy gondoltam, nem érdemlem meg.

– De a hazája úgy gondolta, hogy megérdemelte. Az nem elég?

– Nem, uram, az nem.