94. FEJEZET

STONE, ASHBURN ÜGYNÖKKEL a nyomában, úgy száguldott végig a Washingtoni Területi Iroda folyosóin, mint egy felszálláshoz sebességet gyűjtő repülőgép. Még csak nem is kopogott az ajtón, hanem kivágta, és bement.

Az FBI igazgatója döbbenten nézett föl. A tárgyalóasztal másik oldalán Riley Weaver ült.

– Mi a fészkes fene folyik itt? – kérdezte az igazgató.

Stone rá se nézett. Nyomban Weaverre szegezte tekintetét. – Mit mondott neki?

– Mi? – vakkantotta Weaver. – Egy tárgyalás közepén vagyunk, ha nem venné észre, Stone.

Stone olyan fenyegető arccal kerülte meg az asztalt, hogy Weaver védekezőn félig felemelkedett a székéből, és a kezét ökölbe szorította, ha esetleg Stone megtámadná.

Az igazgató a nőre förmedt. – Ashburn, mi folyik itt? Miért hagyta, hogy...

Stone felüvöltött. – Mit mondott Friedmannek rólam, Weaver?

– Nem beszéltem azzal a nővel. Már figyelmeztettem egyszer. Ha meg akar vádolni ilyen baromságokkal...

– Úgy értem, még azelőtt, hogy elmondtam volna magának, hogy ő áll az egész mögött – dörögte Stone. – Akkor beszélt vele, nem?

Weaver lassan visszaült a székére. Az FBI igazgatója rámeredt. Ashburn az ajtóból figyelte.

– Az operatív ügynököm volt. Minden jogom megvolt rá, hogy beszéljek vele.

– Mit mondott neki rólam? Hogy rájöttem? Hogy én figyelmeztettem a Titkosszolgálatot? Hogy énmiattam fuccsolt be a terve?

– Na és ha igen? – füstölgött Weaver. – Akkor még nem tudtam, hogy áruló. Őszintén szólva még most sem vagyok benne biztos. Mert amennyit tudok, attól el is rabolhatták, vagy akár meg is ölhették.

Chapman sétált be a helyiségbe. – Nem ez történt. Hanem ő az áruló, aki átvert mindannyiunkat. Elterelt minket a helyes nyomról, és elraboltatta Stone két barátját.

– Micsoda? – kiáltott fel az igazgató és Ashburn egyszerre.

– Honnan tudja? – kérdezte Weaver kíváncsian. – Átkutattuk a Miamiba tartó vonatot, és nem volt rajta. De valami azt súgja nekem, hogy ez magának nem újdonság. – Az FBI igazgatójára pillantott. – Maga eltitkol tőlünk dolgokat, Stone?

– Már nem dolgozom a kormányzatnak, ha esetleg nem kapta volna meg az értesítést.

– Baromság.

– Az a baromság, hogy maga beszélt Friedmannel, és kiadott neki mindannyiunkat. Azt hiszem, hogy maga folyamatosan tájékoztatta mindenről. Mindig érdekelt, hogyan tudhatnak minden egyes lépésünkről velünk egy időben. De most már tudom. Maga volt az, igaz?

– Nem tartozom magyarázattal se magának, se másnak.

– Ezt majd elmondom a barátaimnak, amikor megtalálom a holttestüket – vágott vissza Stone.

Ashburn szólalt meg. – Van valami ötlete, hol tartják őket fogva?

Stone lecsillapodott, és végre elszakította a pillantását Weaverről. – Nem, fogalmam sincs – hazudta.

– Akkor minek jött ide? – kérdezte Weaver. – Segítségre van szüksége?

– Nem. Csak tudni akartam, kinek mondjak köszönetet, amiért feltálalt Friedmannek.

– A fenébe is, nem szándékosan csináltam! – ordította Weaver.

De Stone már elhagyta a helyiséget, és hallották, amint szapora léptekkel távolodik a folyosón.

Ashburn Chapmanre nézett. – Mi folyik itt?

– Hallotta. A barátai eltűntek, és Friedman tartja fogva őket.

– Biztos ebben? – kérdezte az igazgató.

– Teljesen.

Ashburn végignézett a folyosón. – Mit akar most csinálni?

– Na mit gondol, mit akar? – kérdezte Chapman.

– Nem viheti végbe egyedül.

– Olyan eszközeink vannak, amelyek neki nincsenek – tette hozzá az igazgató.

– Az mind nagyon szép, de ő John Carr. Őszintén szólva, neki is vannak olyan eszközei, amelyek meg maguknak nincsenek. Ráadásul a világon senkinek nincsen olyan motivációja arra, hogy elkapja ezt a nőt, mint neki.

– Azt állítja, hogy nem tudja, hol tartják fogva a barátait? – kérdezte Ashburn.

– Ha tudja is, nem kötötte az orrunkra.

– Honnan szedték ezeket az információkat?

– Dél-Bronxban.

– Dél-Bronxban! – kiáltott fel Ashburn. – Milyen szálon jutottak el Dél-Bronxba?

– Ezt a kérdést Sherlock Holmesnak kell feltenniük. Én csak a jó öreg Watson doktor vagyok.

– Chapman ügynök – kezdte az igazgató.

– Uram? – szakította félbe Chapman. – Ha tudnék bármit, ami a segítségünkre van, elmondanám.

– Miért is nem hiszem én ezt el? – A férfi elhallgatott, és kutatón nézte a nőt. – Azt hiszem, elég világos, hogy hová köti a lojalitása.

– Az én lojalitásom, uram, háromezer mérföldnyire köt engem, egy kedves idős hölgyhöz, egy ambiciózus miniszterelnökhöz, és egy idős úrhoz, akinek korpa van a fején és briliáns agy a fejében.

– Biztos benne? – kérdezte az igazgató.

– Mindig biztos voltam – válaszolta Chapman, és megfordult, hogy távozzon.

– Hová megy? – szólt utána Weaver.

– Holmesnak szüksége van Watsonra.

– Chapman ügynök, ez nem a maga ügye – figyelmeztette az igazgató.

– Talán nem. De nagyon rosszul jönne ki, ha most abbahagynám.

– Le is tartóztattathatom – mondta az igazgató.

– Le. De nem hiszem, hogy megteszi,

Ezzel Chapman megfordult, és Stone után sietett.