57. FEJEZET

KÖVETTÉK CARMENT az előszobán át. Nyomban látszott, hogy a lakást időközben kitakarították, a romló étel szaga is eltűnt. Amikor beléptek a kis nappaliba, egy nagy, lapos képernyős tv-t és olyan bútorokat láttak, amik korábban nem voltak ott.

– Mi történt? – kérdezte Stone körülnézve.

Carmen szomorkásan elmosolyodott. – Amikor az emberek látták a tévében, mi történt Freddy bácsival, eljöttek segíteni. Kitakarítottak, vettek nekem különféle dolgokat. Nagyon kedvesek voltak.

– Milyen emberek? – kérdezte Stone.

– A tv-től.

– A tv-től? – visszhangozta Stone.

– Hát azt mondták, hogy az emberek adakoznak.

Adakoznak az utcán is. És adtak nekem mindenféle holmik. – A tv-re mutatott. – Mint asztat. Freddy bácsinak tetszett volna az a tv. Szerette nézni a focit. Mármint nem azt a fajtát, ami maguknál van.

– Hanem azt a fajtát, ami nálunk is van – mondta Chapman.

– Igen, arra gondolok. Még takarítottak is, és mindennap jön valaki, hogy nézzen engem. – Megpaskolta a mankóit. – Azt mondták, az orvosi számlákban is segítnek. Meg vesznek nekem új ilyet.

– Hát ez remek, Carmen – mondta Chapman.

– Kérnek valamit inni? – kérdezte Carmen. – Mostan van nekem sokféle innivaló – tette hozzá büszkén.

Nem kértek. – Akkor hát itt marad? – kérdezte tőle Stone.

Carmen leült, mire a vendégei is követték a példáját.

– Nem tudom. Át kell gondolni. Lesz búcsúztatás Freddy bácsinak. Oda el kell menni. Az önök elnökje, ő is ott lesz. Az én elnököm is. Mexikóból. Bár én nem szeretem annyira. De akkor is elmegyek. Aztán eldöntöm, mi lesz. – Körbenézett új vagyontárgyain. Nagyon szeretem ezt a helyet. Meg ezeket a dolgokat. Nagyon.

– Tehát lehet, hogy itt marad? – kérdezte Stone.

– Lehetséges, igen. – Egy pillanatra elhallgatott. – Visszamehetnék tanulni. Mexikóban egy orvos mellett voltam írnok. Ismerem a számítógépet. Jól tudok angolul. Tudok gépelni, kartotékolni. Szerezhetnék állás. Lehetnének barátaim.

– Ezt mind megteheti – mondta bátorítóan Stone.

– A családom azt mondja, haza kellene mennem. Nem jó környéken lakok.

– Magának kell döntenie, hiszen a maga életéről van szó – mondta Chapman. – Innen pedig bármikor elköltözhet más környékre.

Carmen bizonytalan volt. – Elvihetem az új holmimat is?

– Hát persze – mondta Stone. – Még el is jövök segíteni.

– Megtenné nekem? – kérdezte, kíváncsian nézve a férfira.

– Igen.

– Maguk furcsa kormányemberek.

Chapman Stone-ra pillantott. – Hát igen, úgy tűnik – ismerte el.

Megígérték, hogy még meglátogatják, majd távoztak.

– Te meg honnan kerültél elő? – kérdezte Stone, miközben az utcán haladtak.

– Követtelek. Rohadtul nehéz magas sarkúban, hadd mondjam meg. Te meg gyorsan gyalogolsz.

– Minek jössz utánam?

– Mert igazad van. És el akartam mondani.

– Szóval ezúttal az igazat?

A nő zsebre vágta a kezét. – Riley Weaver és Sir James együtt dolgoznak. – Mély lélegzetet vett. – Te jóisten, el se hiszem, hogy elmondom neked. Megszegem az MI6 összes szabályát.

– Semmi baj. A legtöbb ilyen szervezetnek amúgy is túl sok szabálya van.

– Na persze, neked könnyű mondani – mondta Chapman bosszúsan.

– Miért dolgoznak együtt? Mi a céljuk?

– Annyit tudok, hogy nem Sir James ötlete volt.

– Utasították?

– Ahogy Sir James is mondta, a te elnököd és az én miniszterelnököm közel áll egymáshoz. Amerika pedig szuperhatalom. Mindenki más csak követi.

– De miért kellett ezt titokban tartani előttem?

– Weaver fél tőled. Ez elég világos mindabból, amit hallottam és láttam.

Ha tudja, mit tettem az elődjével, akkor én is félnék a helyében, gondolta Stone.

– Pontosan mi a te szereped ebben az ügyben?

– Azzal bíztak meg, hogy nyomozzam ki és oldjam meg ezt az ügyet.

– Még akkor is, ha világos, hogy nem a miniszter– elnök volt a célpont? Annyi szabad kapacitása van az MI6-nak, hogy az egyik legjobb ügynöke itt segédkezhet nekünk?

A nő nem válaszolt, csak a járdát bámulta.

– Ezúttal ne vesződj azzal, hogy követsz – mondta Stone, és elfordult.

Chapman megragadta a karját. – Jól van, jól van.

A férfi várakozón megfordult.

– Azzal bíztak meg, hogy figyeljelek.

– Az MI6-ot bízza meg az amerikai kormány, hogy engem megfigyeljen? – kérdezte szkeptikusan.

– A világ mára elég bonyolult lett, Oliver. Az erőforrások nem végtelenek, még az amerikaiaknak sem. A globális együttműködés az új jelszó. Szívességeket teszünk a jenkiknek, ők pedig viszonozzák. Persze nem verjük nagydobra, csak szépen, suba alatt zajlik az ilyesmi, de zajlik.

Stone félrehajtotta a fejét. – De miért kell engem megfigyelni? Azt hiszik, benne vagyok a buliban valahogy?

– Nem. De Weavernek valami más is jár a fejében.

– Megosztotta McElroyjal?

– Nem hiszem, legalábbis nem teljesen. De Sir James keze meg van kötve. – Elgondolkodva bámult a férfira. – Mi van a te múltadban, ami ilyen fokú figyelmet indokol?

– Három évtizedre nyúlnak vissza a válaszok, és közel sem lenne elég időnk ahhoz, hogy elmeséljem, még ha szándékomban állna is, de nem áll.

– Ha elmondanád nekem, mi folyik itt, akkor talán segíthetnék.

– Te? Akit rám állítottak, hogy kémkedjen utánam?

– Azt hittem, ebben az ügyben társak vagyunk.

– Igen, de csak ebben az ügyben. Semmi másban nem.

– Akkor most ki az, aki információt tart vissza? – kérdezte Chapman éles hangon.

– Te olyan infót tartottál vissza, ami az ittre és mostra vonatkozik. Én sosem kérdeztelek a régi bevetéseidről. Tőled pedig ugyanezt az udvariasságot várom el.

– Akkor most hol tartunk?

– A legelején – mondta Stone keményen. – És maradjunk is ennyiben.